Az utolsó tánc

„Ez az utolsó tánc, aztán mindennek vége, ez az utolsó tánc, aztán nem bánom én se.” – hangzik édesanyám kedvenc énekesének, Delhusa Gjonnak örökbecsűje. Felkeltem péntek hajnalban – mindegy, mennyi volt az idő –, hogy megnézzem gyerekkorom egyik nagy kedvencének, Cseh Lacinak az utolsó momentumait, métereit, csapásait a medencében. Nem túlzás azt állítanom, hogy folytak a könnyeim, nem a kommentátort hallgattam közben, hanem az Ez az utolsó tánc című dalt, magam sem tudom, hogy miért, mindössze egyéves voltam a nóta születésekor. Talán sokat hallgattuk otthon?! Ahogy oly sokszor néztük Cseh Lacit is, szurkoltunk neki, sőt nyaranta a strandon pár barátommal „Cseh Lacisat” játszottunk, ami nem jelentett mást, minthogy úsztunk, majd felkapaszkodtunk a kötélen, vártunk, majd a levegőbe csaptunk, mint ő a két világbajnoki aranynál, és a tizennégy Európa-bajnoki aranyéremnél. Hogyan tovább? Persze ott van a Milák, a Kapás, és még sorolhatnánk, de Berényi Mikit sem pótolta soha például egy Bartha Oszi megjelenése a Barátok Köztben. Majd rájöttem, hogy nem is a pótlékot kell keresni, és talán nem is sírnom kell, hogy vége, hanem örülnöm kell a több millió magyar honfitársammal együtt, hogy ez megtörtént, és hogy a részesei lehettünk. Aztán: lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér...