„Oda rejtőztünk, ahova csak tudtunk a ruszkik elől”

Balmazújváros - Életére kiható szörnyű történésként égett bele Nagy Józsefné Juliska emlékezetébe az a négy nap, amikor a szovjet csapatok megszállták Balmazújvárost. Cikkünkben a 88 esztendős asszony felidézi azt is, hogy miért féltek a szovjet katonáktól, és hová bújtak a bombázás elől.

Nagy Józsefné Juliska néni mindössze tizenhárom éves volt, amikor a szovjetek megszállták Magyarországot a második világháborúban. A ma nyolcvan­nyolc éves asszony tisztán emlékszik arra, hogy akkoriban milyen borzalmakat kellett átélnie neki és a családjának. Balmazújvároson négy nap, négy éjszakát töltöttek az oroszok, de azt a néhány napot egy örökkévalóságnak nevezte az idős asszony. Innentől kezdve a megszállás idejét azonban mesélje el Juliska néni úgy, ahogyan azt ő átélte.

Mindent elfoglaltak

– Az Újvároson élő emberek alárendelődtek a szovjet hatalomnak, megfélemlítették az egyszerű paraszt embereket az orosz katonák.

Úgy jártak-keltek, mint a császárok, minden házba bementek, nem kérezkedtek azok be sehova, természetesnek vették, hogy bárhova bemehetnek.”

Hozták a tyúkot, hogy főzzük meg nekik. Hogy honnan vették? Elhozták az utcából, vagy ellopták más udvaráról, kitekerték szegény tyúk nyakát, majd nekünk adták ide, hogy főzzük meg nekik. A nővérem, Zsuzsink, anyám, meg még én főztük a tyúkot, mert az volt ám, amit ők mondtak. Volt olyan is, hogy meg se várták mire készen lett az étel, jött a telefon nekik, hogy menniük kell, hátra se néztek, csak úgy elviharzottak.

Négy napot, négy éjszakát töltöttek otthonunkban az oroszok, de az nekünk egy örökkévalóságnak tűnt. Ez idő alatt egy szemhunyásnyit sem aludtak. A németek több ideig voltak nálunk, előbb jöttek, mint az oroszok, de azok rendes katonák voltak. Nem erőszakoskodtak a lányokkal, asszonyokkal, és az öreg cselédekkel. Az oroszokkal ellentétben a németek nem háltak a házakban, de a ruszkik mindent elfoglaltak. Amíg ők itt voltak, nekünk a földön kellett megágyaznunk magunknak. Egymás mellett dőltek le a mi ágyainkba, amíg mi a kemény földön térhettünk nyugovóra. Ahol léckerítés volt, azokat szétbontották, kihúzgálták, nem érdekelte őket, hogy kié, hozták oda nekünk, hogy azzal tüzeljünk rájuk. Ittak sokat, leültek, mint akik jól végezték dolgukat, ingük pacuhán állt rajtuk, a maguk nyelvén össze-vissza beszéltek egymással. Ha ezt tették, akkor már tudtuk, hogy félnünk kell, távol kell tartanunk magunkat tőlük.

Csak életben maradni

Egymást értesítették a szomszédok, ha bajt észleltek. Szóltak egymásnak, hogy sietniük kell az ellenség elől. Egy alkalommal a két ellenséges repülő éppen a fejünk felett „veszekedett”, kerülgették egymást, egyszer csak egy nagy „bumm” hallatszott. Lelökött valamit a kertbe, talán bomba lehetett, mi pedig szaladtunk, amerre láttunk, annyira féltünk. Volt, amikor mennünk kellett a Karinkóra (ez Balmazújváros egyik határrésze – a szerk.), szóltak egymásnak a szomszédok, hogy indulni kell. Ott volt egy nagy és mély árok, beszólt egy jó ismerősünk az ablakon, hogy Zsuzsi néném, szedjék össze magukat, menjenek a Karinkóra az árokba, mert jön az ellenséges repülő!

Oda rejtőztünk, ahova csak tudtunk a ruszkik elől, csak az számított, hogy életben maradjunk.”

Még a csicsóka alá is bebújtunk, oda ültünk a tövébe többen. Emlékszem, anyám jajgatott is, hogy mi lesz velünk, meghalunk! Mikor ott „veszekedtek” a fejünk felett, ott kerülgették egymást a nagy vasdarabok, el sem tudtuk képzelni, hogy mi lesz ebből, vajon velünk mi fog történni. Lezuhannak? Lökik a bombát? És mit fognak velünk tenni? Volt egy karonülő testvérem, anyám a nagy rohanásban elhagyta a kislányt, kicsúszott a pólya közül. Anyám ott jajgatott, hogy nehogy legyen valami baja a kis drágának. Ezeket soha nem lehet elfelejteni. (A kisbabának egyébként nem lett baja, épségben megtalálták. A „baba” ma 78 éves, jó egészségnek örvend – a szerk.)

A sebesült ellátása

Talán még egy német katona is köszönheti Juliska néni családjának az életét.

– Emlékszem egy német katonára, aki súlyosan megsebesült, odahozták hozzánk, hogy ápoljuk, mentsük meg az életét. Csupa vér volt, azt sem tudták az asszonyok, hogy mit is kell ilyenkor tenni. A katona rámutatott a papírra, hogy vigyük oda hozzá, rárajzolt egy búzakalászt, anyám kérdezte tőle, hogy liszt? Aztán jöttek rá, hogy a német azt akarja, hogy liszttel szórják be a sebét. Ezt meg is tették neki az asszonyok. Utána nem sokkal jöttek is érte a segítő katonák, ha nem érkeznek meg, talán el is vérzett volna.

Egy helyen volt rádió

A négynapos szovjet megszállás ideje alatt mindent megtettek annak érdekében, hogy megmentsék magukat és egymást. Csak magukra számíthattak. – Ásott apám egy nagy, széles óvógödröt, abba bújtunk bele. Tett a tetejére fákat, majd rá földet. Így nem láttak meg minket. Apám nem jött hozzánk le. Tett oda be nekünk lócát, ott ültek az asszonyok, egymásban tartottuk a lelket. Nekünk akkoriban még rádiónk sem volt, ahol az iskola volt, ott volt egy telepes rádió, onnan tudtunk informálódni, hogy mégis mire számíthatunk.

Hajdanában szerény életet éltünk, a mindennapi betevő számított, és az, hogy nyugodalmasan, békességben élhessünk”

– emlékezett Juliska néni.

Mindennapos rejtőzködés

A bajban legtöbbször a szomszédok egymáshoz mentek át, hogy nagyobb biztonságban tudhassák magukat. Volt olyan is, hogy az emberek egy helyen gyűltek össze, hátha akkor nem bántanak minket. Egy este az egyik ház tövébe ültünk néhányan, majd arra járt két részeg ruszki katona, haladtak felénk nagy sietősen. Elkezdtek egymásnak beszélni, náluk volt a puska, annyira féltünk, még apám is. Ránk fogták a puskát, látták, hogy rettegünk tőlük. Az volt a szerencsénk, hogy pontosan akkor jött egy tiszt, aki csakúgy leordította őket az ők nyelvükön. Menni is kellett mindjárt nekik, mi bizony Isten mind meghalunk, ha nem jár arra az „officer”! – kiáltott fel hangosan Juliska néni.

- Nagy Emese -