Kétfelől

Az emberek egyszerűen tudomásul vették. Mentek busszal, vagy a baráti társaságok összedobták a benzinpénzt és közös kocsival keltek útra ez alkalommal, ne maradjon ki ez a nap sem a munkából, iskolából, ha csak lehet.
A fővonalak mentén élők megértik, a szárnyvonalakért nem volt most sehol sem közlekedés, hiszen a vasutas is félti a megélhetését, azon kívül a zempléni ember tudja csak igazán, ha megszüntetnek egy vasútvonalat – mint a bodrogközit -, akkor azt nem a térség felvirágzása követi. A bodrogköziek zöme pedig csendes szomorúsággal irigyli a vasutasokat. Nekik még van mit félteniük, van munkahelyük, de ők még csak nem is reménykedhetnek, és ha lenne legalább egy minibálbérnyi fizetést adó munkáltató, akkor nekik eszük ágában sem lenne sztrájkolni. De ugyanezek a gondolatok járhattak a fővonalak mentén húzódó települések polgárai közül jónéhánynak a fejében.
A szárnyvonalak mentén lévő települések vezetői pedig kesernyésen mosolyoghatnak. Kétszeresen is. Egyrészt azért, mert visszaemlékeznek azokra az időkre (tapasztalatból, vagy idősebbek elmondásából), amikor sok tanácselnöknek év vége felé azon főtt a feje, mire kellene még elkölteni a pénzt, mert ha kiderül, hogy ennyiből is ki tudnak jönni, akkor jövőre nem kapnak, csak kevesebbet. Ma pedig arra kapacitálja őket a kormány, vegyék saját üzemeltetésbe a szárnyvonalakat, miközben a polgármesterek többsége azt sem tudja, a saját intézményeit miből tudja fenntartani…