Mi kellene még

Mi kellene még? Marango kérdése a pénz és a munka határai között jelölné ki A konyha szereplőinek helyét a mindenségben. A "van mit dolgozni, jár érte fizetség" rendje tapasztalatot, élethelyzetet és ebből fakadó világlátást tükröz: a munka az élet értelme és megjelenési formája. Marango a konyha világát a világgal azonosítja. Ez a felfogás felháborítóan egyszerű és leegyszerűsítő, de nem feltétlenül hamis. Arnold Wesker színművének szereplői ugyanis – elfogadják a feltételeit, vagy lázadnak ellen, de – szintén nem tudnak túllépni a munka világán: a munka a számukra kényszer, rátelepszik az életükre, lerántja és megöli az emberhez méltó vágyaikat, képtelenné teszi őket a vágyaik kimondására is – ez a sorsuk.

Máté Gábor ezekre a kényszerekre figyel, és a "konyha világán" túliban is a "konyha világát" mutatja meg: a darab végén, Peter pusztításai nyomán eltünteti a falakat, és a puszta térben sincs egyéb, mint a könyékig véres Peter, a kitörés hiábavalóságának példájaként, és a tulajdonos Marango, a nem kevésbé értelmetlen kérdésével: mi kellene még. Marango felemel a földről egy tányért, és eltörölgeti – része a drámai szerkezetet életben tartó kényszereknek, és bizonyítéka az általa megélt és hirdetett rend abszurditásának és elégtelenségének: senki sincs beljebb egyetlen lépéssel sem. Peter és Marango, ugyanabba a rendbe szorítva, szánni valóak.

Meglehet, ez az érzés idegen Arnold Wesker szerzői szándékától: ez a darab, születése idején, az ötvenes évek végén sokkal inkább a tömegmunka embertelenségével, az élet értelmét a megélhetéssel azonosító gondolkodással szembeni düh kimondását szolgálta. Ötven év után többet tudunk a világról, érzéseink csendesebbek: bár a kérdés ugyanúgy hangzik, de ma már másért és máshogyan aktuális A konyha. A mi valóságunk beérte Weskerét: saját történelmünk szűrőjén át látjuk a történetét, saját tapasztalatunk, hogy a "konyha világának" van-e alternatívája, társadalmi méretben, vagy legalább a számunkra – így válik az egyediből általános, s abból megint egyedi Máté Gábor rendezésében.

A megértésnek jót tesz, hogy az előadáshoz Lőrinczy Attila időszerű, a színművet nyelvileg is a jelenhez kötő fordítását használják. Cziegler Balázs díszlete valódi, praktikus konyha képét mutatja. Ahhoz elegendő, hogy dolgozni lehessen benne, ahhoz viszomt eléggé szűkös, hogy jól érzékeltesse a munka és az élet monotóniáját. A falon a csempék töredezettek, kiül rajtuk a konyha zsíros gőze. A tér demokratikus és tagolt: a társadalmi különbségek csekélyek, de ezeket is jól mutatja.

Arnold Weskernél a drámai helyzet hétköznapi, amennyiben egy hétköznapi helyzetben mutatja meg, hogy az elfogadhatatlan, de szükségszerű. Ez a helyzet nem terem hősöket: inkább csak jelzésekből épülnek az előadást hitelesítő karakterek is. Görög László  Frankje nem csinál érzelmi kérdést a munkából, Blaskó Balázs konyhafőnökjét aligha a felelősség vállalása teszi vezetővé: kibekkel és hárít. Vajda Milán Paulja irtózik a csoportszellemtől, fiatalon megkeseredett, sötét tekintetű félrehúzódó. Ötvös András Kevinje másik változat a magányra: ő az új fiú, akit már az első nap eligazít ebben a munkában. Már benne van, de nem idomult még hozzá: képes kívülről látni az egészet, tragikumával, komikumával. Nincs benne kétség: csak magára számíthat. Kaszás Gergő Marango szerepében visszafogott: biztosan sokat tud a helyről és a hely életéről, de biztosan nem a legfontosabbakat. A többiek által félt munkaadó, aki ezt a félelmet nem az indulataival, hanem az önuralmával táplálja. Lehet ez póz, csak úgy, mint ragaszkodás az önképhez.
Járó Zsuzsa Monique-ja gyenge a változáshoz: nemcsak saját magát kellene legyőznie, de ehhez a férj biztonságát kellene odahagynia Peter semmit sem ígérő kiszámíthatatlanságáért.
Schruff Milán  Peterje jobbra vágyó fiatal felnőtt – nagyon az élete elején van még, a kamaszt nehezen gyűri le benne az igény, hogy igazi felnőttként mutatkozzon. Robbanékony, ehhez a gyúanyag saját elégedetlensége: alaktalan a vágya, tudja, hogy akar, de nem világos, hogy mit. Ez az akarás a tagadásból sem bomlik ki. A helyzete nem engedi, hogy változzon, ő pedig képtelen a változtatásra: ez nemcsak az ő erejét és lehetőségét haladná meg. A lázadó és a kötekedő nagyon közel él benne.

Bujdos Attila

A képen: Járó Zsuzsa és Schruff Milán
Fotó: Gál Gábor