Vendégjegyzet: Darvak az égen

Nemsokára, idén szilveszterkor 40 éves lesz a Hortobágyi Nemzeti Park, és a kezelésére létrehozott HNP Igazgatóság. Szilágyi Gábor jegyzete.

Kezdetben volt egy ma is minden betűjében helytálló, a Tanácsok Közlönyében megjelent Alapító Okirat, továbbá fél tucatnyi semmilyen hatáskörrel nem rendelkező, de annál lelkesebb munkatárs, akik megpróbálták a lehetetlent: a mindenható Hortobágyi Állami Gazdaság, és a néhai termelőszövetkezetek ellenében menteni a menthetőt, legalábbis ami a Hortobágy már akkor világszerte híres természeti kincseit, füves pusztáit és mocsarait, madárvilágát, műemlékeit és pásztorhagyományait illeti. Abban a társadalmi közegben természetesnek tűnt, hogy ezeket az értékeket leginkább a saját környezetét gyakran oktalanul is pusztító faj, az ember ellenében kell megőrizni. Tudnivaló ugyanakkor, hogy a hortobágyi pusztákat akkoriban leginkább gyalog, biciklivel, motorkerékpárral járó természetvédők azonnali szövetségesre találtak azokban a pásztoremberekben, akik az elmúlt évszázadok során úgy használták a természeti környezetüket, hogy közben nem felélték, pusztították, hanem óvták, védték azt. A napjainkra jelentősen elkoptatott, kifacsart, félremagyarázott „fenntartható fejlődés” gyakorlati megvalósítása nekik a vérükben volt és van, mégpedig úgy, hogy soha nem tanultak róla a magas egyetemeken. A hetvenes évek közepén, végén a pusztában egyre gyakrabban, távcsővel a nyakban megjelenő kollégáinkat pedig a maguk sajátos humorával, bocsánat a kifejezésért, de „fosógém leolvasó” néven azonosították.

Mára – leszámítva az Alapító Okiratban rögzített, örök érvényű célokat és a munkatársak lelkesedését – minden megváltozott, ideértve leginkább a társadalmi, politikai és gazdasági környezetet, melyben az állami természetvédelem egyre változatosabb kihívásokkal néz szembe, ugyanakkor eszközrendszere a kezdeti állapotokhoz képest jelentősen bővült. Még akkor is így van ez, ha az Igazgatóság 2005 óta már „csak” természetvédelmi kezelő, nem pedig pecsétes engedélyeket kiadó hatóság, de tudnivaló, hogy kezelői minőségében már jó ideje nemcsak hazánk első, és mindmáig legnagyobb nemzeti parkját védi és fejleszti a Hortobágyon, hanem az Észak-Alföld három megyéjében további négy tájvédelmi körzet – köztük az idén szintén jubiláló, 30 esztendős Szatmár-Beregi TK –, 20 kisebb természetvédelmi terület, valamint több mint 120 európai közösségi jelentőségű, úgynevezett Natura 2000 terület kezelését is végzi a védett fajok és élőhelyek érdekeinek elsődlegessége mentén. Az uniós források természetvédelmi és ökoturisztikai fejlesztésekre történő felhasználásában a HNP Igazgatóság a régió egyik meghatározó szereplője. Ezt az eredményt leginkább az alapozta meg, hogy az Alkotmánybíróság 1994-ben született bölcs döntésének köszönhetően a három megye védett területeinek döntő hányadán, immár több mint 100 ezer hektáron a természetvédelmi kezelő szervezet gyakorolja a Magyar Állam tulajdonosi jogait. Ilyen hatalmas terület jó gazda gondosságával történő fenntartása egyedül nem megy: partnerekre, további szövetségesekre van szükség, akiket az érintett településeken megélni akaró emberekben, gazdálkodókban, a közös érdekek felismerésével egyre inkább meg is találunk. Hiszem, hogy bár konfliktusokkal kikövezett, de mégis helyes úton haladunk afelé, hogy természeti kincseinket ne az ember ellen, hanem vele együtt tudjuk oltalmazni úgy, hogy unokáink is élvezhessék azokat.

Nyakunkon az ősz, itt a daruvonulás ideje a Hortobágyon. Ilyenkor a magyarság e kedves madarának százas csapatai tűnnek fel az égen Hajdúnánástól Püspökladányig, Nagyhegyestől Tiszafüredig. Negyven éve, a Hortobágyi Nemzeti Park alapításakor még néhány tucat daru megjelenése is szenzációnak számított, ma viszont természetesnek vesszük, hogy akár 100 ezer példányt is „leolvashatunk” ebből a csodálatos madárból a heti rendszerességű számlálások alkalmával. Azt csak remélni tudjuk, hogy a mögöttünk álló négy évtized kitartó, következetes természetvédő munkája is hozzájárult ahhoz, hogy ennek a természeti csodának az itt élőkön kívül még sok ezer, nem ritkán csak emiatt idelátogató vendég is a tanúja lehet. Abban viszont bizonyosak vagyunk, hogy a népes darucsapatok krúgatása nélkül sokkal szögletesebb, üresebb lenne a világ, és ami a legfontosabb, nemcsak mi, hivatásos természetvédők gondolnánk ezt így. A darumadár „balos” tollát pedig, akárcsak az elmúlt évszázadok során mindig, ma is szípen bodorítja a pusztai szél máig legfontosabb szövetségesünk, a hortobágyi pásztorember kalapján.

A szerző a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatója