A kastély szerelmesei: Annie és Almády

Debrecen - „Ez egy igazi vígjáték, amelynek nagyon komoly játékszabályai vannak.” Interjú Sárközi-Nagy Ilona és Vranyecz Artúr színművészekkel.

Hogyan viszonyultok Molnár Ferenc klasszikus alkotásához, a Játék a kastélyban-hoz? Volt-e már a pályafutásotok során közötök ehhez a darabhoz, s most, hogy szerepeltek a Naszlady Éva-rendezte verzióban, milyen kihívások elé állít benneteket a mű?

Sárközi-Nagy Ilona: Eddig még nem játszhattam Molnár Ferenc-darabban, bár nagyon szerettem volna, mert a szerző világa, a századforduló utáni időszak nagyon közel áll hozzám. Bár nem feltétlenül a Játék a kastélyban-ra gondoltam, mert Annie alakját elég távolinak éreztem magamtól, végül mégis nagyon örülök a szerepnek, mert rengeteget tanultam a próbafolyamat során. Hiszen ez egy igazi vígjáték, amelynek nagyon komoly játékszabályai vannak, olyanok, amiket eddigi pályafutásom alatt még nem, vagy csak részben sajátíthattam el. Rendkívüli pontosság szükségeltetik, a vígjáték ritmusát el kell kapni ahhoz, hogy ne csússzon el egy-egy jelenet, s nagyon merészen, ugyanakkor hitelesen kell reagálni a helyzetekre.

Vranyecz Artúr: Én sem játszottam még Molnár-darabban, csak egyetemi éveim alatt kaptunk feladatként beszédtanárunktól, Avar Istvántól hasonló anyagokat, illetve első debreceni éveim idején láthattam egy nagyszerű előadást a Csokonai színpadán. Reméltem, hogy játszani fogunk Molnár Ferenc-művet, és bíztam benne, hogy annak én is részese lehetek. Sejtettem, hogy az az érzékeny, pontos játék, amit Ilona is említett, mennyire fontos itt. A váltások tempója, jellege, a mozdulatok ritmikája különösen. Például van egy jelenetem, amelyben egy hosszú lépcsősoron kell lejönnöm, úgy, hogy közben végig Ilonát nézem, és közben úgy teszek, mintha Almády rendkívül ügyes lenne. Ehhez nekem, Artúrnak nagyon pontosan kell tudnom, hogy két tucat lépcső van, és a fordulónál másfél cipőnyi hely, hogy ne essen bele Almády az első nézőbe. De ugyanígy, az előadás végén is figyelek rá, hogy a szöveg által meghatározott tempóban menjek ki. A szövegre itt amúgy is érdemes úgy tekinteni, mint egy zeneműre. Úgy kell mozognunk a színpadon, hogy ne sérüljön a szöveg zeneisége.

Naszlady Éva nem először rendez a Csokonai Színházban. Rólad, Artúr, kijelenthetjük, hogy „jól bejáratott” színésze vagy, hiszen az általa színpadra állított Az ajtóban, és a Művészetben is szerepeltél. Te viszont, Ilona, ha jól tudom, eddig még nem dolgoztál ilyenmód Naszlady-val. Artúr, aki magad is szoktál rendezni, mit tartasz Éva legmegszívlelendőbb fogásának, Neked pedig, Ilona, milyen újdonságokkal szolgált Naszlady munkamódszere?

Vranyecz Artúr: Évával azért szeretek dolgozni, mert nagyon odafigyel a színészekre – talán azért, mert vérbeli színész. Figyel bennünket, figyeli a pillanatnyi – változó – állapotunkat, ugyanakkor azt is tudja, hol kell tartanunk a próbafolyamatban, hogy az adott előadás biztosan készen legyen a premierre. Olyan szinten biztosan, hogy gyakorlatilag öt nappal a bemutató előtt most is készen voltunk. Ráadásul Éva pedagógus is, így a játék és fegyelmezettség kettősségét gondos kézzel vezeti. Bízik a színészeiben és maximális teljesítményre törekszik. Önmagában nem elég a szeretet és önmagában nem elég a szakmai tudás, de ha a kettő együtt van meg valakiben – mint az Naszlady Évára jellemző –, az telitalálat.

Naszlady Évában együtt van a szeretet és a szakmai tudás | Fotó: Máthé András

Sárközi-Nagy Ilona: Igen, én is a próbafolyamat alatti szisztematikus építkezést emelném ki Éva rendezése kapcsán, illetve Artúrhoz hasonlóan azt a fajta szeretetet, amellyel felénk fordul. Olyannyira, hogy nemhogy soha nem alázná meg egyik színészét sem, hanem épp ellenkezőleg, a próbák alatt arra is figyel, hogy növelje az önbizalmunkat, s egy pillanatra se engedje el a kezünket. Vannak olyan rendezők, akik vizuálisan erősek, vagy távlatokban gondolkodnak, látják, hogy honnan hová akarnak eljutni, de a színészekkel kevésbé képesek törődni. Éva viszont hihetetlen pszichológiai érzékkel rendelkezik, és a színészvezetéshez (is) nagyon ért.

Ilyen szoros partneri viszonyban, szerelmespárként, ha jól tudom, még nem voltatok együtt színpadon. S meg kell hagyni, itt Annie-ként és Almádyként eléggé egymásra vagytok utalva. Mit adott nektek a próbafolyamat során a színpadi „párotok”, ami a saját szerepmegformálásotokat segítette?

Sárközi-Nagy Ilona: Valóban, Artúrral az elmúlt pár évben inkább „pajtási” szerepben voltunk együtt a színpadon, gondolok itt akár A Mester és Margaritára, akár a Régimódi történetre. Tehát olyan viszonyban játszottunk eddig együtt, ami egyébként az életben is jellemző ránk, mert a színpadon kívül is sokat beszélgetünk, jóban vagyunk. Most ezt a „pajtási” viszonyunkat kellett egy teljesen más kapcsolattá formálni a színpadon, azaz egy másik minőséget, a nő-férfi közötti vonzalmat kellett megkeresnünk egymásban. Ahogy Artúr is és én is egyre magabiztosabbak lettünk a saját szerepünkben, annál inkább tudtunk egymásból építkezni.

Tehát azt a bizonyos kémiát kellett kialakítanotok, a színpadi jelenlét erejéig erre kellett „felváltanotok” a barátságotokat.

Vranyecz Artúr: Ilonát kedvelem, azóta, amióta egy társulatba fújt minket a szél. És most öröm volt vele egy padban ülni „kémiaórán” is. Még ha néha „meg is dobáltuk egymást a radírral”.

Sárközi-Nagy Ilona: Ez a kémia akkor működik jól, ha el tudjuk benne engedni magunkat, és szabadon tudunk benne játszani, ehhez nagy segítség, hogy ismerjük egymást. A darab szempontjából mi elvileg negatív figurák vagyunk, hiszen mi vagyunk a csalók, a megcsalók. Már az első színrelépésünkkor meg kell teremtenünk azt a szituációt, hogy szerethetőkké váljunk, hogy a nézők felé érthető legyen, miért történik ez velünk, miért is kerülünk ilyen viszonyba egymással.

Ilona, azt mondhatjuk, hogy te a színpadon folyamatosan Kiss Gergely Mátét „csalod”, hiszen a tavalyi évad egyik kultikus előadásában, a Jadviga párnájában is az ő párjaként léptél félre, s itt is a „kapcsolatotok ellen dolgozol” akkor, amikor Annie-ként a tanároddal, Almádyval van viszonyod. Ám az itteni csalárd nőszemély egészen más, mint Jadviga volt. Sokkal bizonytalanabb, naivabb. Melyik nőalakba volt könnyebb belebújni, melyikkel tudtál jobban azonosulni?

Sárközi-Nagy Ilona: Jadviga sokkal bonyolultabb, összetettebb karakter, az ő szenvedése valódi, mély szenvedés. Annie egészen más szinten van, azért is, mert jóval fiatalabb, és jóval kevesebbet élt meg Jadvigához képest. Most van körülötte egy csillogás, amit élvez, de tapasztalatlanabb és felszínesebb is Jadvigánál. Mégis, egy valamiben azonosak: egyikőjük sem tudja pontosan, hogy mit akar az élettől. S kettejük közül Annie lesz az, aki az események hatására rájön, hogy mit szeretne. Eldönti, hogy nem Almádyt, hanem Ádámot akarja, s ezzel a döntésével elégedett. Jadviga valószínűleg soha nem lenne elégedett semmiféle döntése után sem. Tehát, amíg Jadviga megformálásakor az volt számomra nagy feladat, hogy ezeket az iszonyatos lelki mélységeit felépítsem magamban, itt az volt a kihívás, hogy úgy legyek hiteles, hogy a műfaj kívánalmainak megfelelően technikailag is rendben legyen a dolog.

Artúr, a mostani szereped kapcsán elmondható, hogy Almádyként te sem állsz a hősies férfiú kikezdhetetlen erkölcsi magaslatán. Egyetértesz-e bármiben is azzal, amit Almády képvisel, tudsz-e azonosulni bármely lépésével, vagy minden, amit tesz, teljesen idegen a számodra?

Vranyecz Artúr: Naszlady Éva folyamatosan azt kérte tőlünk a próbafolyamat alatt, hogy magunkból dolgozva, a bennünk akár nagyon mélyen, de mégiscsak megbúvó csírákból építsük fel a karaktert, még akkor is, ha azt először ellentétesnek érezzük a személyiségünkkel. És nem is gondolom, hogy azonos lennék a Molnár által megrajzolt Almádyval. Nem is csípem Almádyt. Mégis volt támpontom a szerephez. Így ez egy izgalmas utazás. Annie és Almády viszonyán nézőként csámcsoghatunk, színészként pedig formázhatjuk. S persze kiegészítő motívumok is vannak itt bőven, amikből lehet építkezni, ilyen a hiúság, az önteltség, az irigység, a kapuzárási pánik, a férfirivalizálás – jut eszembe, innen jegyeztem meg az egyik francia helységnevet is: Rivalieux-Quandamouziéres Sur Ventera aux Alpes Maritimes. A próbák alatt főként azt jártuk körbe Ilonával és Évával, hogy hogyan is értelmezzük Almády és Annie kapcsolatát. Hogy vajon mit jelentenek egymásnak, mit is érdemes játszani a színpadon: azt, hogy Almádynak Annie csak egy a sok közül, vagy azt, hogy sokkal többet jelent számára, mint a többi, könnyen megszerezhető színésznőcske.

Vranyecz Artúr így vallott a színésztársával való munkáról: Kedvelem…öröm volt egy padban ülni „kémiaórán”, még ha néha „meg is dobáltuk egymást a radírral” | Fotó: Derencsényi István

A darabot látva azt gondolom, arra jutottatok, hogy Almádynak Annie sokkal többet jelent a többi nőnél.

Vranyecz Artúr: Elég sivárnak éreztük volna azt játszani, hogy Annie csak egy a sok közül Almády számára.

Sárközi-Nagy Ilona: Attól is bonyolult ez az egész, mert egyébként ez egy jól működő kapcsolat lehetne, nagyon erős kémiával, csak éppen nincsen jövője. Hiszen Almády házas ember, otthon „sok kicsi citrommal”, azaz négy gyerekkel, a szeretői viszony pedig nem folytatható.

Véleményetek szerint Turai miért csak Almádyt bünteti a darabjával és a darabjában? Annie-t miért menti fel mindenféle felelősség alól?

Vranyecz Artúr: Azért, mert ebben a felállásban Turai számára Annie az értékes. És ő a nő. De ez az én férfi meglátásom.

És mi a női meglátás?

Sárközi-Nagy Ilona: Talán azért Almády kapja a büntetést, mert ebben a kapcsolatban ő az aktív fél. Ő megy Annie után Olaszországba, ő „nyomul”. Ráadásul, feltehetően Turai szereti Annie-t, s nemcsak őt, hanem Ádámot is, a pártfogoltját, aki miatt nem bántja Ádám szerelmét sem.

Hasonlóan látom én is, s ilyen értelemben véleményem szerint Turai is csatlakozik a kastély szerelmeseihez… De ahhoz, hogy erről a nézőnek is meglehessen a privát véleménye, kívánom, hogy még rengetegszer láthassunk benneteket ebben a szerepetekben (is) a színpadon!

- Gyürky Katalin -