Csak semmi pánik, emberek, az Égben is mérnek gint!

Debrecen - Lehet, hogy kevesen tudják, de létezik egy olyan teória a halál utáni dimenziókat kutatók körében, mely szerint ha elhajózunk Hádész csónakján, rendkívül színes, bohém világ vár ránk odaát.

Úgy mondják, van egy nagyszerű koktélbár valahol az égi óceán partján, ahová gyakran betéved egy-egy sztár az irodalom, a festészet, a zene vagy a sport világából. Egy tudomásunkra jutott esetben egy szakállas, hosszú barna hajú férfi lépett be az „érzelmi kombinát” ajtaján. Lehuppant a bárszéken üldögélő James Dean és Luciano Pavarotti mellé, kért egy gint, közben pedig felcsendült a wurlitzerben egy jól ismert Tina Turner-szám. A Simply the best, azaz „A legjobb” című.

„Te vagy a legjobb

Mindenkinél jobb

Bárkimásnál jobb

Bárkinél, akivel eddig találkoztam

A rabod vagyok

Szomjazom a szavaid után

Nem választhatnak szét minket

Inkább meghalok” – harsogta a refrén.

– Hehe, milyen eredeti – mondta a most érkezett férfi a fiatal csapos srác felé fordulva. – Hozta Isten, Mr. George Best! – üdvözölte a bártender mosolyogva. – Csak fel akartam vidítani kissé minden idők egyik legjobb futballistáját, akit még ma is ünnepel egész Manchester. Már mint a United-drukkerek, persze.

– Hát, a másik manchesteri csapat, amelynek a nevét én ugyan ki nem ejtem a számon, szóval azok szurkolói kinyalhatják, már megbocsáss, haver. Ne is bosszants ezzel! – és belekortyolt italába. – Az viszont király dolog, hogy az Égben is mérnek gint!

A pultos mélyen a szemébe nézett futballsztárnak. – Mondja, George, miért ilyen morózus ideát? Amíg fiatal volt, igazi playboyként élt, sportkocsik, bombanők, bulizás, és persze azok a csodálatos meccsek!

– Ja, addig nem is volt ezzel baj, míg fiatal voltam és sztár. Tudod, ahogyan annyiszor elmondtam, a vagyonom egy részét nőkre, autókra és italra költöttem, a többit pedig elherdáltam. De amikor már nem én voltam a legfényesebb csillag a labdarúgás egén, amikor eltűnt a ragyogás, és megöregedtem, csak egy nagy rakás szerencsétlenség lettem. Egy alkoholista szerencsétlenség. És ahogyan azt egyszer valakitől hallottam, az alkeszben az a legszörnyűbb, hogy sosem másvalaki, csak alkesz. A gyilkos, ha hazamegy, akkor már csak egy férj, egy apa, legfeljebb szörnyű titkot cipel a lelkében, de otthon megszűnik gyilkosnak lenni. A kasszafúró szintén, otthon nem fúr kasszát. De a részeges, az hazatér, és elveri az asszonyt, késsel kergeti a családot, tovább vedel és összehányja a szőnyeget. Ő otthon is piás marad, érted? Mint a viccben, amikor a tanárnő kérdezi a gyerekeket, kinek mi hiányzik otthon. Mindenki mondja, hogy egy BMW, CD-lejátszó, satöbbi, csak egy kis srác mondja azt, hogy náluk semmi nem hiányzik. A tanárnő kérdezi tőle, hogyhogy semmi? Mire a gyerek: tegnap este apukám hazajött részegen, belehányt a ruhás szekrénybe, mire anya így kiáltott, hogy már csak ez hiányzott!

Mindenki csendben hallgatta ezt a vallomást, még a viccen sem tudott senki röhögni, kivéve James Deant.

– Bravó, ez tetszett! – mondta a színész a tőle megszokott flegmasággal, mégis együttérzőn, és meghívta az elcsigázott focistát még egy italra. Dean vagy remekül játszotta a nemtörődöm hős szerepét, vagy valójában ilyen volt, mindenesetre tényleg ő volt a megtestesült „ok nélkül lázadó”. Amint a kocsmáros kitöltötte az italt a két hírességnek, Pavarotti arra lett figyelmes, hogy Dean szinte kitapogatta a poharát, és úgy hajtotta fel viszkijét egyetlen húzásra. Az operaénekes nem is hagyta ezt szó nélkül. – Barátom, mi történt a látásoddal? Csak nem cserben hagytak azok a legendás, igéző szemeid?

James Dean rezzenéstelen arccal, de valóban kissé hunyorogva felelt. – Drága jó Májsztró, elárulok én magának valamit. Engem nem cserben hagyott a látásom, hanem mindig is ilyen gyenge volt, mióta az eszemet tudom. De sosem bántam, mert tulajdonképpen ez is tett valahol híressé. Azt gondolta mindenki, hogy én bűvölően, ahogy fogalmazott, igézően nézek, de csak annyi történt, hogy vaksi vagyok kissé, ezért hunyorgok – mondta nyugodt hangon.

Pavarotti hahotázásban tört ki, de Dean folytatta. – Akkor elmondok magának még valamit Elvis őrjítő csípőmozgásáról is, amitől nők tömege vesztette el eszét és dobta el a bugyiját. Amikor a Király még sofőrként dolgozott, az egyik építkezésen látta, amint egy férfit megrázott az áram. No, nem nagyon, csak egy kicsit megcsapta, de a férfi később teljesen felépült. Ez a pasas a betonkeverőt megérintve rázkódott pár másodpercig, a lábait ördöngös gyorsasággal rázta, hol terpeszben állt, hol pedig zárt lábbal. Aztán amikor Elvis piásan mesélte egy bárban az esetet, gonosz módon, nevetve rajta, rájött, hogy a zene ritmusára is tökéletesen ráillik ez a mozgás, amit a szerencsétlen melós bemutatott. Hát így alakult ki ez a híres koreográfia. És ott van a Black Sabbath gitárosa, Tony Iommi! A különleges, először általa bemutatott kvintelés annak köszönhető, hogy egy balesetben a fűrész elvitte az ujjai végét. Látja, sokszor ilyen banális, vagy kellemetlen dolgokból születnek a művészet legjelentősebb megmozdulásai – mondta a színész. – Tény, az én legendássá vált kellékem, a fehér, finom anyagból készült kendő is azért volt eleinte mindig a kezemben éneklés közben, mert izzadtam, mint az állat. Azzal törölköztem a színpadon – hahotázott az operaénekes Pavarotti.

– Hát, ha jobban belegondolok – derült jobb kedvre Best –, én is azért csináltam azokat az őrjítő cselsorozatokat, amelyek a védjegyemmé váltak, mert nem volt szívem leadni a többi falábúnak a labdát, úgysem tudták sosem, melyik a legjobb megoldás – „oltotta le” ezzel a csapattársait, olyan hatalmasságokat, mint Denis Law vagy Bobby Charlton. – Tulajdonképpen nekik köszönhetem, hogy lettem valaki, kösz fiúk – Best most már harsányan nevetett, és a magasba emelte a poharát, majd fenékig itta belőle a gint, miközben arra gondolt, innen fentről nézve mennyire pofonegyszerű minden.

HBN–Tamás Nándor