Kövek és mérföldkövek a pálya elején

Debrecen - A Csokonai Színház két legfiatalabb tagjával a Kövek című ifjúsági előadás kapcsán beszélgettünk. Interjú Kovács Andrással és Kránicz Richárddal.

Kezdjük a beszélgetést a most futó Kövek című előadásnál picit messzebbről! Mindketten ebben az évben szerződtetek a Csokonai Színházhoz, úgy, hogy tavaly már a gyakorlati időtöket itt töltöttétek. Ugyanabba a – Vidnyánszky Attila vezette – osztályba jártatok, Kaposvárra. Kérem, hogy a színészképzés ötéves periódusából elevenítsétek fel az olvasók számára a legmeghatározóbb élményeteket. Lett légyen az egy próba, egy előadás, egy óra, vagy akár csak egy beszélgetés…

KOVÁCS ANDRÁS: Szerintem az egész egyetemi időszak nagyon meghatározó, de két előadás számomra különösen: az egyik a Fekete ég, fehér felhő, amelyet a Nemzeti Színházban játszottunk, s ami azért volt nagyon izgalmas, mert a második felvonásához mi gyűjtöttünk I. világháborús leveleket, a másik pedig a Psyché, amelyben – szemben az előbb említettel, ahol más is szerepelt rajtunk kívül az előadásban – már csak mi, az évfolyamtársak voltunk jelen a színpadon.

KRÁNICZ RICHÁRD: Én sorba mennék, mert nekem már az a pillanat is meghatározó volt, mikor felvettek az egyetemre. Maga a tény, hogy végre azzal foglalkozhatok, amire világéletemben készültem, óriási dolog volt. Aztán első közös nagy előadásunkat, a János vitézt említeném meg, mert véleményem szerint az volt az első olyan produkciónk, amelynek folyamán az osztályközösségünk is rengeteget fejlődött. Itt már – másodévesekként – tudtunk együtt dolgozni, együttműködni, úgy, hogy mi vittük az előadáshoz az etűdöket, amiket aztán Vidnyánszky Attila gyúrt össze produkcióvá. Én is fontos mérföldkőnek gondolom a Psychét, amit harmad-, illetve negyedéves korunkban vittünk színpadra, s például nagyon élveztem a moszkvai tanulmányi kirándulásunkat is, annak ellenére, hogy nekem ott sikerült elkeverednem és elvesznem…

Hogyhogy?

KRÁNICZ RICHÁRD: Egy metróaluljáróban történt az eset, úgy, hogy nem tudom a nyelvet, a telefonom le volt merülve, tehát senkit sem tudtam a csapatunkból elérni, s arról se volt halvány fogalmam sem, hová is kéne visszamennem… Aztán a végén egy postásnak angolul próbáltam elmagyarázni, hogy közel van a szállásunk a Kremlhez, aztán ő „kapcsolt”, s lerajzolgatta egy kis térképen, hogy hol és hányszor kell átszálljak a metróban ahhoz, hogy „hazataláljak”.

Fotó: Derencsényi István

Az osztálytársaitok közül hatan a Nemzeti Színházba szerződtek, a többiek vidéki teátrumoknál helyezkedtek el. Nektek hogyan jött képbe Debrecen, a Csokonai Színház? Vidnyánszky Atilla „keze” volt benne, vagy ez őtőle függetlenül alakult így?

KRÁNICZ RICHÁRD: Az is biztosan benne van az idekerülésünkben, hogy elsős korunkban – Vidnyánszky Attila még itt volt igazgató, Debrecenben – sokat jártunk ide órára, valamint még egyetemistaként itt játszottuk a Csongor és Tündét, tehát láttak minket színpadon egy kész előadásban is. Gemza Péter később szólt, hogy szükség van ránk a Kőműves Kelemenben.

KOVÁCS ANDRÁS: Gemza Péter mozgástanárunk volt az egyetemen, ezért is gondolhatott ránk, amikor itt művészeti vezető lett.

Itt, a Csokonai Színházban eddig csaknem azonos számú, s csaknem azonos fajsúlyú szerepeket bíztak rátok. Voltatok együtt is a színpadon, például a Jadviga párnájában, s külön-külön is, a Rózsa és Ibolyában, illetve a Menekülőkben. Az eddigi debreceni szerepeitek közül melyik állt hozzátok a legközelebb?

KOVÁCS ANDRÁS: Az, amikor Darvas Ivánt játszhattam a Szélfútta levélben.

KRÁNICZ RICHÁRD: Én pedig a Jadviga párnáját, s abban Buchbinder Miki szerepét említeném.

Rátérve a Kövek című produkciótokra – amely azért is fontos, mert megkaptátok vele az első főszerepeteket –, arra volnék kíváncsi: milyen kamaszok voltatok? Vásott kölykök, vagy tisztelettudó gyerekek? Ez a Kövekben megformált karakteretek, karaktereitek szempontjából nyilván nem elhanyagolható.

KOVÁCS ANDRÁS: Nagyon jó magaviseletű, visszahúzódó kölyök voltam.

KRÁNICZ RICHÁRD: Én ugyan tisztelettudó voltam, de visszahúzódó egyáltalán nem: eleven voltam, nagy hanggal. „Csinálgattam” dolgokat, de tudtam, hol a határ, s tudtam mérlegelni.

Őszintén szólva, erre tippeltem, ám ehhez képest a Kövekben épp ezzel ellentétesen kaptátok meg a szerepeket. Andris, te vagy az, aki Yahooként, az idősebb fiúként beleviszed a bűnbe Shy Boyt, akit Ricsi alakít. Erről mit gondoltok?

KOVÁCS ANDRÁS: Azt Bethlenfalvy Ádám, a rendező és Madák Zsuzsanna, a dramaturg döntötte el, hogy így lesz a szereposztás. Mi már kész tényként kaptuk meg, mit játszunk. S egyébként érdekes, hogy még a próbafolyamat előtt beszéltünk is Ricsivel arról: lehet, hogy épp fordítva fogjuk megkapni a feladatokat. De véleményem szerint nem is biztos, hogy ez fordítva van. Attól még, hogy én halk szavú gyerek voltam, nem jelenti azt, hogy kevésbé tudok azonosulni a rosszabb fiúval, mint Ricsi. A lehetőség mindenkiben, bennem is megvan ahhoz, hogy adott esetben Yahoo legyek, vagy épp Shy Boy.

KRÁNICZ RICHÁRD: Alkatunkból adódóan magam is azt feltételeztem, hogy én fogom a rosszabb fiút játszani. Ám, amikor megkaptuk a szerep­osztást, arról is beszélgettünk Andrissal: miért is ne lehetne úgy a valóságban, hogy a törékenyebb gyerek a „főnök” egy párosban. Hiszen ők valószínűleg kora gyerekkoruk óta barátok, s mivel Shy Boy a fiatalabb, a hierarchia közöttük régóta megvan, s nyilván megváltoztathatatlan.

Ehhez képest érdekes, hogy a szintén általatok alakított rend­őrpáros esetén ez a hierarchia megfordul, ami azt jelenti: karaktert és habitust is pillanatokon belül kell tudnotok váltani a színpadon. Ez mennyire okozott nehézséget?

KOVÁCS ANDRÁS: Bethlenfalvy Ádám már a próbafolyamat elejétől kérte, hogy a rend­őr-jeleneteknél fordítsuk meg a hierarchiát. Ez nem volt nehezebb, vagy épp könnyebb, mint a többi feladat.

KRÁNICZ RICHÁRD: Én egyébként úgy vélem: annak ellenére, hogy a hierarchia a rendőrök esetén épp megfordul, az én rendőrhabitusom nem nagyon különbözik a gyerekhabitusomtól. Shy Boy az, aki gyerekként felfogja, mit követett el, s az általam alakított „nagykutya” rendőr, Russo is tisztán látja: annak ellenére, hogy ezek tizenkét-tizenhárom éves gyerekek, elnézést a kifejezésért, de ezt „elcseszték”. Megtették, ezért bűnösök.

KOVÁCS ANDRÁS: Az általam alakított Quinn nyomozó szerint ez nem ilyen egyszerű, és egyébként szerintem sem. Az én rendőrszálam arra világít rá, hogy nagyon nehéz bárki felett ítélkezni, és az igazságszolgáltatás mint rendszer sem működik minden esetben.

Meg kell mondjam, engem sokkolt a befejezés, amikor a bíróság kimondja: „Nem bűnösök”. Mit gondoltok, van-e ennek a felmentésnek bármilyen pozitív üzenete a fiatal nézők számára?

KOVÁCS ANDRÁS: Az „utójáték” miatt, ahogyan lecseng az előadás, azt gondolom, van. Shy Boy látja áldozata feleségét a tárgyalás végén, ebből érezzük, hogy őt a saját lelkiismerete bünteti meg. Yahoo pedig, aki látszólag felszabadul, és örül, hogy megúszta, végül magára marad egy üres, romos játszótéren.

KRÁNICZ RICHÁRD: Én azt gondolom, sokkal erősebb így a történet, hogy hivatalosan az mondatik ki: „Nem bűnösök”. A gyerekek ugyanis ennek hallatán – mivel valószínűleg nem erre számítanak – megdöbbennek, jóval nagyobb hatást tesz rájuk a történet, s valóban, innen még van mit továbbgondolniuk a barátság mibenlétét és a határok átlépését illetően is.

Nyilván az sem mindegy a számotokra, hogy felnőtt- vagy gyerekközönségnek játszotok-e. Nagyobb volt rajtatok a nyomás amiatt, hogy ennél az előadásnál kamaszok ülnek veletek szemben?

KOVÁCS ANDRÁS: Az volt ebben az új, hogy ennek az előadásnak van egy beszélgetős része is a gyerekekkel: kérdéseket kell feltennünk. Tartottam tőle egy picit, milyen lesz majd a színpadról teljesen civil helyzetből megszólalni, de ez az érzésem hamar elmúlt, a gyerekek nagyon hamar feloldódnak, a kérdéseinket pedig Madák Zsuzsanna és Bethlenfalvy Ádám nagyon pontosan meghatározták.

KRÁNICZ RICHÁRD: Bíztam Ádámban és Zsuzsában, mert ők nagyon tudják, hogyan kell megszólítani ezt a korosztályt. Ezért már vártam is, mikor vihetjük végre gyerekek elé a produkciót. Igazán amiatt izgultam, mennyire fogja őket lekötni a történet, főleg onnantól kezdve, hogy komollyá válik a dolog. De szerencsére ezzel sincsen probléma, a gyerekek „jönnek velünk”.

A keretes szerkezet jegyében, mivel Vidnyánszky Attiláról is volt szó az interjú elején, hadd kérdezzelek benneteket itt a vége felé egy olyan mondatról, amit ő állított rólatok. Amikor végeztetek, volt egy közös riport veletek és az osztályfőnökötökkel a Nemzeti Színházban, s abban az anyagban Vidnyánszky azt nyilatkozta rólatok, hogy nagyon szépek vagytok, nagyon tehetségesek – s nagyon gátlásosak. Az utóbbi jelző ellentmond annak a klisének, amit a színészről egy átlagember gondol: hogy a színész exhibicionista, magamutogató személyiség. Szerintetek hogyan érthette az osztályfőnökötök, hogy ti gátlásosak vagytok? S hogy érzitek: ez oldódik vagy fokozódik bennetek a szerepeitek által?

KOVÁCS ANDRÁS: Azt hiszem, mikor Vidnyánszky Attila azt mondja, gátlásosak vagyunk, akkor szemérmességre gondol. Ami, remélem, nem tűnik el, mert ha eltűnne, az azt jelentené, hogy a bennünk lévő titkok is elhalványodnak. Nélkülük pedig hiába próbálkoznánk azzal, hogy a színpadon akár csak egy szavunk vagy egy mozdulatunk is igaz legyen.

KRÁNICZ RICHÁRD: Én is úgy vélem, hogy egyfajta belső tartásra gondolt itt Attila, ami szükséges az igaz játékhoz, az igaz színpadi jelenléthez. S azt is gondolom, hogy a gátlásosság az ízléstelenséggel szembeni kategória is egyben: ha nem vagy gátlásos, ha bizonyos határokat átlépsz, átcsaphatsz ízléstelenbe, amitől szintén mindig óvott bennünket a tanárunk.

Végezetül: ebben az évadban miben láthatunk még benneteket?

KOVÁCS ANDRÁS: Mészáros Tibor rendezésében a Tajtékos napokban leszek még benne, illetve a Három nővérben is játszom.

KRÁNICZ RICHÁRD: Én szintén a Három nővérben leszek a közeljövőben a színpadon.

Gyürky Katalin

[related-post post_id="3750092"]