2018.02.14. 15:48

Normakontroll – utólag

Címkék#Debrecen #színház #opera #Kolonits Klára #Csokonai Színház #norma

Debrecen - Első alkalommal szólalt meg teljes Bellini-mű a debreceni teátrum deszkáin.

Minden bizonnyal számon fogjuk tartani a debreceni operajátszás történetében 2018. január huszonhatodikát. Első ízben szólalt meg ugyanis teljes Bellini-mű a Csokonai Színház deszkáin. Vincenzo Bellini fontos, nagy jelentőségű olasz komponista, Donizettivel és Rossinival együtt Verdi közvetlen előfutára. A tragikusan rövid életű szerző a Normával ikonikus darabot alkotott, mely máig a bel canto stílus mintapéldájának számít. A XIX. századi magyar operaéletet dicséri, hogy az 1831-es milánói ősbemutatót követően pár évvel már Pesten is megszólalt a Norma, a címszerepben a kor nemzetközileg is jegyzett szopránjával, Schodelné Klein Rozáliával. Mi több, a budai hegyek kedvelt kirándulóhelyének, a Normafának a legendája is ehhez a kiváló énekesnőhöz és a darabhoz kapcsolódik.

Lélektani síkon

A Norma cselekményének középpontjában a hűség és hűtlenség problematikája áll, mindez leginkább lélektani síkra vetítve. Norma, a druida törzs papnője szerelembe esik a megszálló ellenség vezérével, Pollionéval, akitől két gyermeke születik. A csapodár Pollione időközben már az ifjú Adalgisa szerelmére vágyik, ezért Norma harcba szólítja népét a római hódítók ellen. Pollione ennek ellenére kitart Adalgisa mellett, ám ez a gesztus úgy meghatja Normát, hogy féltékenysége önfeláldozásba csap át. Ezt látván Pollione lelkiismerete is felébred, és Normával együtt a máglyahalált választja.

Fotó: Molnár Péter

A libretto nem tartalmaz több képtelenséget, mint az olasz operák nagy átlaga. Bellini azonban nem Verdi, híján van a drámai erőnek és a dramaturgiai érzéknek. Mindent áradó dallamaival és óriás gitárként működő zenekari kísérettel igyekszik kifejezni. A zenei formálás tekintetében sem túl változatos, ha már sok a lassú kantiléna és koloratúra, jöhet egy vérpezsdítő induló, aztán kezdődik az egész elölről. A kifinomult dallamosság azonban egy idő után a drámai kifejezés gátjává válik. Abban az esetben orvosolható ez a helyzet, ha a rendkívüli vokális igényű szerep(ek)re megfelelő énekesek állnak rendelkezésre. Ilyenkor nem elég a kiművelt hang, a virtuozitás és a muzikalitás, a Normánál alapkövetelmény egy karizmatikus címszereplő jelenléte, aki „képes olvadó hangjával a lelket a végtelenbe fölemelni”, ahogyan az Schodelnénak, majd a következő évszázadban Maria Callasnak vagy Joan Sutherlandnek és Edita Gruberovának sikerült.

Veszélyes vállalkozás

Minden tiszteletem a debreceni előadás címszerepében fellépő Kolonits Kláráé, aki tavalyelőtti remek Traviatája után most – a színházi vezetőség előzékenységének köszönhetően – mintegy jutalomjátékként maga választotta az operát. A szerepálmok beteljesítése azonban veszélyeket rejtő vállalkozás. A művész ugyanis belülről szemléli önmagát és szerepét, így nem mindig méri fel reálisan a várható terheket. Nemcsak önmagával, hanem a szereppel is elfogult lesz. Ahhoz, hogy a közönség számára is minden tekintetben meggyőző legyen az alakítás, rendkívüli áramkörök létrejöttére is szükség van. Ez a varázslat hiányzott nekem Kolonits Normájából, melyet egyébként – remek magasságaival nem egyenértékű közép- és mély regiszterének relatív fénytelensége ellenére is – magas színvonalon teljesített.

A darab másik női főszereplője, Adalgisa a címszereplőéhez hasonlóan nehéz – de némileg rövidebb terjedelmű – feladatot kapott a szerzőtől. A pályája elején járó Balga Gabriella szoprán magaslatokat és alt mélységeket is bejáró, nagy ambitusú szólamában imponálóan állt helyt. Kidolgozottság, plasztikus szövegmondás és őszinte színészi játék tette teljessé alakítását. Élvezet volt meleg fényű, kiművelt mezzoszopránját hallgatni. Sugárzó egyénisége és alázata az előadás legszebb pillanatait eredményezte.

A Pollione szerepében fellépő román vendég, Calin Bratescu alapjában korrekt teljesítményt nyújtott. Játékban és megjelenésben hiteles volt, kár hogy férfias tenorja a magas regiszterbe vezető váltóhangoknál kissé beszűkül. Általában a deklamációra helyezte a hangsúlyt, így adósunk maradt a nagy dallamívek kifejező megszólaltatásával. Norma apjának, Orovesónak megformálója, Wagner Lajos ismét szereposztási tévedés áldozata lett. Ez a szólam basszus (basso cantante) hangra íródott, nem pedig baritonra. Dicsérendő ugyan a helybéli művészek foglalkoztatása, de a Wágnerre jellemző kemény, deklamatív előadásmód távol áll a Bellini által szabott követelményektől.

Örvendetes viszont a kisebb szerepekben fellépő fiatal művészek teljesítménye. Rendes Ágnes (Clotilde) és Biri Gergely (Flavio) hangban és felkészültségben is jeleskedett, reméljük, hogy színpadi mozgásuk is tovább oldódik a későbbiek folyamán.

Megbízhatóság és rutin

Az énekkar (Gyülvészi Péter betanításában) ismét az egyik legmegbízhatóbb részese volt az előadásnak. Ez nem meglepő, hiszen évek óta egyenletesen magas színvonalon dolgoznak.

A Kodály Filharmonikusok túl sok Bellinit nem játszhattak fennállásuk során, Rossinit, Donizettit, Verdit, Puccinit viszont annál inkább. Ezúttal a hétköznapi rutin jellemezte teljesítményüket. Hiányoltuk a gondosan megformált szólókat, a pregnáns ritmusokat, az intonációs biztonságot és az egyes szólamcsoportok kiegyenlítettségét. Talán leginkább a motiváltság hiányzott a játékukból. Szabó-Sipos Máté – a karmesterek többségéhez képest rendszeresebb – napi kapcsolatban van a vokális zenével, hiszen pályája kezdete óta kóruskarnagyként is tevékenykedik. Ez egy bel canto opera esetén nagy előny. Úgy érzem, hogy a további előadásokon lesz még alkalma megtalálni azokat a tempókat, melyek az énekesek számára is ideálisak, s az előadás dinamizmusát is kellően biztosítják.

Szóvá kell tennem a színfalak mögül megszólaló, előre felvett „külső” zenék zavaró jellegét. Gazdag, nagy operaházakban ezt külön zenekar játssza élőben. Debrecenben nyilván nincs erre lehetőség. Ez a megoldás viszont arra emlékeztet, mintha egy jó étteremben elkészített frissensült mellé a köretet konzervdobozból tálalnák.

Visszafogott eredmény

Visszatérő francia vendégünk, Nadine Duffaut az elmúlt években már izgalmas előadásokkal bizonyította, hogy azon rendezők sorába tartozik, akik valóban illetékesek az opera műfajában. Kíváncsian vártam, hogy miként fogja színpadra vinni a Normát, hogyan tudja ellensúlyozni a darab gyengéit.

Nos, az eredmény visszafogottabb lett, mint amire számítottam. Dicséretes, hogy nem élt semmilyen erőltetett aktualizálással, inkább időtlen térben játszatja a történetet. Mértékkel használja és stilizálja a némileg homályos vallási és nemzeti jelképeket, ugyanakkor igyekszik megmozgatni a kórusjeleneteket. Alapjában véve minden rendben van, a rendező hagyja hatni Bellini muzsikáját. Ennyi talán elégséges lenne más esetben, most azonban ez kevés volt az üdvösséghez. Felújítás előtt álló múzeumban éreztem magam az előadás folyamán. Illedelmesen nézelődtem, és igyekeztem elkerülni az ásítozást.

Norma legközelebb a nagyszínpadon március 13-án (Lontay Margit bérlet); 14-én (Latinovits Zoltán bérlet); 21-én (Soós Imre bérlet); 24-én (Honthy Hanna bérlet) lesz látható.