Olvasói levél: Méltatás a születésnapon

Debrecen - Bármit is mondtak nekünk, mindig is tudtam, hogy az iskolának tanulunk. Lám, most is, így hetven fölött még dolgozatot kell írnom, és nem is a magyartanárnak, hanem egyenesen az igazgatónak. No nem jelentést, nem valamiféle besúgást – azzal nem rongálnám a stílusomat –, csupán holmi köszöntőt, olyan Serkenj fel, kegyes nép, mosolyog az hajnal formájút. Kiss László írása.

Köszöntőt önmagunknak, meg persze Sanyi bácsinak. A március másodikán kilencvenéves Polgár Sándornak, aki számomra ugyanúgy néz ki, mint amikor 1961-ben beköltöztünk az első cébe, hogy aztán négy éven át folyamatosan bosszantsuk a Tóth Árpád Fiúgimnázium tanári karát. No, nem a teljest, csak azokat, akik tanítottak bennünket. Nem is tudom, hogyan tudott ennyi rossz gyerek összejönni a városból és környékéről. Nos, Sanyi bácsi nem tanított bennünket, neki nem volt osztálya, egyszerűen ő volt az igazgató. Időnként beszédeket tartott – jókat, rosszakat, de inkább rosszakat, mert egy iskolai beszéd aligha lehet másmilyen –, no meg időnként valamilyen kapitális rendbontás ügyében a szobájába citálták valamelyikünket. Neki nem volt tantárgya, ő sokkal fontosabbra, valami jóval nagyobbra, az életre tanított bennünket. Mint ebből a kilencvenből is látszik, ahhoz roppantul értett, még velünk, éretlen pernahajderekkel is el tudta hitetni, hogy igenis van élet a halál előtt. Bravúrral átlépte az éveket, s ha osztálytalálkozóra összejövünk – most már évente –, úgy nézünk ki, mintha éppenséggel mi tanítottuk volna őt, és nem fordítva. Megjegyzem, ott mindig azzal szembesülök, hogy én ilyen kövér, kopasz éretlen figurákkal soha életemben nem jártam egy osztályba. Legfeljebb a találkozóról hazafelé vallom be, de szigorúan csak önmagamnak, hogy ugyanolyan vén marha lettem én is, mint a többiek. De Sanyi bácsi, nem, ő nem öregszik. És ezt egyáltalán nem a születésnap vagy az illem íratja velem. Nem. Ő már csak ilyen. Meglehet, a tízezer tanítvány – egy cikkben olvastam, hogy ennyien jártunk elibe – tartotta fiatalon, vagy a nők – bár azok inkább öregítenek –, de ötvenhétben még úgy lépett helyettesből az egyéves gimi élére, hogy az Debrecen legfiatalabb, ­leg­gyengébb és legrosszabb hírű középiskolája volt. Aztán ez nála, vele valahogy megváltozott. Igaz, azóta sem jöttek ki onnan Nobel-díjasok vagy Oscar-jelöltek, de már jó ideje rang tóthárpádosnak lenni. Ilyen-olyan sportoló, válogatott tornász, röplabdás vagy futballista csak-csak lett közülünk – nem is mellesleg nem kis büszkeségünkre –, s egy-két politikával kacérkodót leszámítva, végül is ember lett belőlünk. Na, ez az emberezés, a makarenkói nevelés mindig is szerepelt a kínálatban, de mi polgári nevelést kaptunk. Nem csupán Sanyi bácsitól, az ötvenhatban részben megtévedt tanári kar tagjaitól is. Ő azt mondta, az a dolgunk, hogy ilyen-olyan módon, de valahogy adjuk tovább az életet. Vagy legalább másoknak segítsünk az átadásában. Ez talán sikerült. De nélküle bizonyára másként, nehezebben, silányabbul ment volna. Neki pedig, ha igazán akarja, bizonyára a második kilencven is remekül menni fog.

- Kiss László -