2018.04.04. 13:45

„Bevezetés, tárgyalás… kivégzés!”

Címkék#előadás #Nemzeti Színház #Debrecen #Tóth Ilonka #Csokonai Nemzeti Színház #Vidnyánszky Attila #fotók #színház #Csokonai Színház

Debrecen - Bármit is akartak október 23-a és november 4-e között a forradalmárok, lehetetlenre vállalkoztak. A szláv népek színházi hagyományait is magába ötvöző, költőinek mondott, komplexitásra s a befogadói aktivitásra is nagymértékben építő Vidnyánszky Attila-rendezések – keletkezzenek azok akár Beregszászon, Debrecenben, akár a fővárosban vagy épp Oroszországban – olyasfajta átütő erőt képviselnek, amelyben manapság az országunk teátrumaiban színre vitt darabok szűkölködnek.

Mindig is úgy gondoltam, hogy a Nemzeti Színház igazgatója képviselte színházművészetről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Ezt a véleményemet semmilyen szempontból sem cáfolta meg a Tóth Ilonka című, Szilágyi Andor írta, a Nemzeti Színházban létrehozott, de most Vidnyánszky direktorságának egykori színhelyére, a cívisvárosba vendégjátékként utaztatott ősbemutató, amely annak idején az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulójára készült.

Annak reményét, hogy van lehetőség kibújni a szovjet kunyhóból, a szerepüket levedlett idősebb színművészek mesélték el

Mert nincs az a rejtett dolog, amely napfényre ne jőne, és oly titok, mely ki ne tudódnék”

– ezzel a Lukács evangéliumából vett idézettel kezdődik az előadás, amely az 1956-os forradalom leverését követő megtorlás mai napig egyik legtöbbet vitatott peres eljárását dolgozza fel. A Tóth Ilonkára és tettestársaira „rákent” gyilkosságnak a fennmaradt jogi dokumentumok, híradófelvételek, és „szóbeszédek” segítségével kikövetkeztethető eseménysorát tárja elénk, melynek „végeredményeképp” a huszonnégy éves szigorló orvost két társával együtt koncepciós perben halálra ítélték. A Lukács evangéliumából vett idézet már önmagában paradox, hiszen a szovjet rendszer, amely a forradalom leverését követően (újra) kiépült Magyarországon, antiklerikális mivoltával korántsem a bibliai hagyományokon alapulva követelte magának a jogot arra, hogy minden rejtett dolgot napvilágra hozzon. Még azt is, ami nem történt meg, vagy nem olyan módon. Ám Vidnyánszky Attila darabja rávilágít arra – s ezzel azonnal fel is oldja a paradoxont –, hogy a hagyományos vallást elutasítandó, a Magyarországon tartózkodó szovjet tisztek milyen mértékben képzelték Istennek magukat. Akik előtt nem lehetnek titkok, akik a „saját képükre” formálhatták a bíróság munkáját is, és akikben a nekik behódoló magyar „alattvalók” ezt a „mindent szabad”-érzetet még tovább erősítették.

Kásaszem a kunyhó küszöbén

Az 1956-os események utáni szovjet hatalommal szembeni tehetetlenségérzetre egy, a magyar és az orosz nyelvben eltérő módon kifejezett szólásmondással figyelmeztet a darab. Amikor az első felvonásban a per aktuális állásáról a szovjeteknek behódoló Szentgáli nyomozó (Bakos-Kiss Gábor) Szerov tábornoknak (Mécs Károly) jelent, és „hűségét” bizonyítandó igyekezne sürgetni az eljárást, a tábornok először a magyar változat szerint közli vele, hogy „nem eszik olyan forrón a kását”, majd ugyanezt a szólásmondást oroszul is elmondja: „nem épül olyan gyorsan az a kunyhó”. „Érzi a fajsúlybéli különbséget”? – kérdezi a fiatal nyomozótól, s ebből, már itt, az előadás kezdetén tudhatjuk: a kása és a kunyhó közötti nagyságrendi különbség a szovjet hatalom és a magyar ellenállók közötti erőviszonyokat képezi le. Tehát, bármit is akartak október 23-a és november 4-e között a forradalmárok, s azt követően bármit is szeretne a védelem dr. Kardos János ügyvéd személyében (Szélyes Ferenc) felhozni a vád alá helyezett Tóth Ilona (Waskovics Andrea) és tettestársai, Gönczi Ferenc (Bánföldi Szilárd) és Gyöngyösi Miklós (Rábaközi Gergő) megmentése érdekében, egyaránt a lehetetlenre vállalkoznak.

Lehetetlenség, tehetetlenség

A szovjet hatalommal szembeni harc lehetetlen mivoltára az előadás számtalan egyéb motívuma, kelléke és jelenete is felhívja a figyelmet. Vidnyánszky Attila ugyanis nem csak a koncepciós per folyamatát láttatja a nézőkkel, hanem mindezt belehelyezi abba a történelmi kontextusba is, amely 1956. november 4-e után jellemezte Magyarországot.

Látjuk az 1957-es május 1-jei, a boldogság és a béke hamis illúzióját keltő, szovjet mintára megrendezett ünnepséget. Bejátszásokat nézhetünk az akkori nagyszerű sporteredményeinkről, azaz a Papp László olimpiai bajnok és a magyar labdarúgó válogatott sikereitől „elájuló” ország képe is elénk tárul. Mindezt, legyen az akár politikai, akár sportesemény – remek fogással élve – az a riporter kommentálja, aki „lepaktálva” a szovjetekkel, s őket maximálisan kiszolgálva szócsövévé, ideológiai szószólójává válik a megtorlásokon alapuló, épp kiépülő Kádár-rendszernek.

Az egyértelműen elvhű káderek mellett azonban – mint amilyen a riporter Rubold Ödön kiváló alakításában – Vidnyánszky rámutat azokra a „kisemberekre” is, akiket végképp összezavart a forradalom, s az, ami utána következett. Akik maguk sem tudják, hogy hová álljanak. Ehhez a rendező szintén két kiváló színművészt kért fel: a virágárust alakító Voith Ágit, aki a pletykákból próbál tájékozódni, s maga sem mentes némi hírvivés szándékától. De az ő szószátyárkodásában is a szovjetek legyőzhetetlensége, túlsúlya érhető tetten: amikor az asszony Rákosi és Kádár kapcsolatát ecseteli, és arról beszél, hogy Rákosit „kopasznak” csúfolták, a színpadra egy hatalmas Lenin-fej érkezik. Szintén a maga kopaszságával. A virágárus tiltakozik, hogy ő nem erről az emberről beszélt, de a szovjet befolyás, az a bizonyos kunyhó a kásaszem méretéhez képest a szovjet vezető hatalmas fejének – egyébként visszatérő motívumként – érkezésével egyértelmű. De nem tud a változó világban tájékozódni az a Bodrogi Gyula alakította Lódi nevű idős rendőr sem, aki egy helyütt bevallja: ő hinni akart Rákosinak. Most nem tudja, hogy mit kezdjen ezzel a hitével. Ami – mint tudjuk – egyenlő bír lenni a vallásos hit erejével.

A családi szál

Ám minden egyes bizonytalan szereplőnél is tehetetlenebbnek és elkeseredettebbnek tűnik Tóth Ilonka édesanyja, akit a darabban a kiválóan játszó Bánsági Ildikó alakít. A rendező őt szinte végig a színpadon tarja, hogy legyen közvetlen szemtanúja egyfelől a lánya ellen folyó koncepciós eljárásnak, másfelől a politikai fordulatoknak.

Az előadás talán leggyönyörűbb, legköltőibb „fejezete” az anya és lánya közötti szoros kapcsolatnak, hatalmas szereteten alapuló szimbiózisnak az ábrázolása. Ennek érdekében a felnőtt Tóth Ilonka mellett színre lép a kislány Tóth Ilonka is (Hovanyecz Petra). Az anyjával való közös jeleneteik során retrospektíve látjuk, hogyan tanította játszani, hogyan terelgette, hogyan kívánt a legjobbat a gyermekének a tanítónő édesanya. Aki „belehal” mindabba, amivel a lányát vádolják. Ő az ügyvéden kívül talán az egyetlen, aki teljes mértékben hisz a lány maximális ártatlanságában, hiszen tudja: szigorló orvosként Ilonka még a szovjet sebesülteken is segített, amikor a forradalom alatt azokat bevitték a Domonkos utcai kórházba. Ám az anya ugyanúgy tehetetlen, mint a perbe fogottak.

Az előadás párhuzamosan: a korabeli híradóbéli beszámolókat a háttérben bejátszva, a meggyilkolt Kollár István holttestéről készült felvételeket elénk tárva „ismétli meg” „vidnyánszkys” montázsokkal, az érzelmeinkre nagyon erősen ható effektekkel és eszközökkel a pert. A rendezői megoldások közül a legtalálóbbnak s egyben leghátborzongatóbbnak azt érzem, ahogyan a per „ismétlése” átmegy filmfelvételbe. Azaz, ahogyan „a minden lében kanál” riporter kétpercnyi hírnév érdekében a bírósági eljárásban egy korabeli „showműsor” lehetőségét látva, több oldalról, többféle megvilágításban veszi fel az épp a bűnt magára vállaló Tóth Ilonkát. Azt a nyugtatókkal elkábított, magatehetetlenné változtatott Tóth Ilonkát, akinek az összeomlását az eredeti vádlottra megszólalásig hasonlító színművésznő rendkívül hitelesen alakítja, s aki egy idő után kénytelen feladni a rendszerrel folytatott harcot. Nem tehet mást, mint hogy magára vállalja a gyilkosságot.

A végkifejlet

Bár a végkifejlet, amelyben Tóth Ilonkát végül kötél általi, s 1957. június 27-én végre is hajtott halálbüntetésre ítélik, nem nélkülöz a kiváló effektek mellett hatásvadász elemeket sem – gondolok itt arra, amikor Szentgáli az arca elé lámpát tartó Benedek Dániel alakította fiatal történésztől megkérdezi: „hát te ki vagy?”, mire egy kissé „elcsépelt” válasz érkezik, hogy „az élő lelkiismereted” – rendezés találóbb finist talán nem is alkalmazhatott volna annál, minthogy közvetíti felénk a történet szereplőinek további sorsát is. Mert bár az ügyvéd „nagyon megjárta”, amiért merte védeni Tóth Ilonkáékat, megkapjuk az ellenpéldát is: azt, hogy Szentgáli a maga korruptságába belebukva végül öngyilkosságot követett el. Ám annak igazi reményét, hogy van lehetőség kibújni a „szovjet kunyhóból”, immár a szerepüket levedlett, „civilre váltó”, idősebb, az ’56-os eseményekben részt vevő, vagy abban érintett színművészek mesélik el nekünk. Így hallunk Voith Ági, Bodrogi Gyula, Mécs Károly, Csurka László személyes ’56-os „élményeiről”, az akkori és azóta is tartó hősies viselkedésükről. Megspékelve mindezt Dózsa László vallomásával arról a benne lévő két szilánkról, amelyek szögként hozzájárultak a kommunizmus koporsójának megépítéséhez…

- Gyürky Katalin -