Szakítás

Debrecen - Mindenki meséi: fiktív történetek és egyéb írások a Hajdú Online-on, Ungvári Zsuzsannától.

A távolból a fejébe bekúszó egyre hangosabb dudaszóra eszmélt.

Zöld.

Mióta nyomhatják már mögötte? Bocs.

Elindult. Megállt.

Piros.

„Koncentrálj! Nem kell az autót is összetörni. Arra ott van a szíved.”

Pár perce még üvöltött. Üvöltve vezetett, oda sem figyelve az útra. Gépiesen indexelt, kanyarodott, sávot váltott, fékezett, megállt, elindult és közben torkaszakadtából üvöltött. Állatias, mélyről jövő üvöltés volt ez. A fájdalom és a félelem elemi erejű vulkánja tört ki végre belőle, ahogy egyedül ült az autóban, kiszabadulva a munkahelyéről, ahol igenis tartania kellett magát.

Aztán zokogott. Mintha nem is belőle jöttek volna ezek a hangok, úristen ki ez, aki itt nyöszörög? Én volnék?

Nyüszített, aztán újra ordítani kezdett. Vajon hányan látták így a délutáni forgalomban?

„Szánalmas vagyok.”

Nem bírta elviselni a hangokat, melyeket valahonnan mélyről, a megtiport önbecsülése maradványain táncoló eszeveszett kín csalogatott elő belőle.

Bekapcsolta a rádiót, de a saját zihálását még mindig hallotta. Addig tekerte a hangerőt, amíg már nem hallotta önmagát.

„Gyere hát, gyere velem,

Táncolni hív a szerelem, ne félj

Ölelj át és kész, nem lesz nehéz…”

„Mindegy, mi szól, csak ne halljam a saját kínomat kitüremkedni a számon. Énekeld, gyerünk, énekelj: Banális, történet…”

Zöld.

Félelem. Iszonyatos félelmet érzett. Iszonyatosan fájt a mellkasa is. Iszonyat. Mi rémiszti meg ennyire? Hogy elhagyták?

Nem is a mellkasa, a szíve fájt. Tényleg igaz lenne a szólás: meghasad a szívem érte?

De mégis, hogy tehette? Egy fél mondatban, e-mailben ölt meg mindent…? Ennyi a vége: egy fél mondatos e-mail?

„Nem értem. Álmodom? Álmodom, de mindjárt felébredek. Igen, mindjárt felébredek, mert csöng a telefon, ő hív: Mikor jössz?”

Annyira szerette fogni a kezét…

Az a kéz most lassan, akkurátusan tőrt forgat a szíve közepében, méghozzá fűrészes pengehátú, gyilkos tőrt. Pedig nincs is már szív a mellkasában, nem dobog már ott semmi.

„Bang bang, he shot me down

Bang bang, I hit the ground

Bang bang, that awful sound

Bang bang, my baby shot me down.”

Emlékek. Főznek. Isznak. Táncolnak a konyhában. Sétálnak. Nevetnek. Utaznak. Vásárolnak.

Ettől a pillanattól már nem fognak együtt ilyeneket csinálni?

Semmit sem fognak már együtt csinálni.

Nincs közös jövő.

Elszállt, mint a füst. A vágy. Az idő. A madár. Mi száll még? A szerelem?

„Egy fél mondatos e-mailben szakított velem.”

„Kérlek Istenem! Segíts átvészelni!”

Ha nagy a baj, mindig fohászkodunk. Még az ateisták is. Még ő is. Mindannyian. Amikor nagy a baj.

A rádió szinte a maximális hangerőn, de így is fülsiketítő az üres csend belül.

„Mi lesz, ha lesz valakije? Mi van, ha már van valakije?”

„Ha volna még, ha volna még egy percem helyre hozni,

Ha volna még, ha volna még egy végső vallomás…”

Abban az ingben és abban a cipőben fog találkozni vele, amit a múlt héten ő választott neki?

Egy másik nővel. A másik nővel.

„Várjunk csak, most nem én vagyok a másik nő?

Nem, én az ex vagyok. Mától ez vagyok: ex. Mostantól én vagyok a volt barátnője.”

Miért hiányzik ennyire? Miért fáj ennyire? Fáj. Fáj. Fáj. Fáj. Fáj.

A nőknek jobban fáj, ha elhagyják őket?

Mikor fog ez elmúlni? Egy hónap? Fél év? Egy év? Meddig fog ez tartani? Hány napig, óráig, percig, másodpercig? Mennyi lesz összesen?

Százezer csilló-billió-trillió. Maradhat? Igen? Még valamit esetleg?

„Nem, ennyi bőven elég lesz, köszönöm.”

Át akarta aludni a következő egy évet. Kómában lenni addig. És amikor felébred, ne emlékezzen semmire. Törölni mindent, mert minden emlék annyira fájdalmas.

Újratervezés.

De mikor? Hogyan?

Hazaért. A ház előtt leparkolt. Leállította a motort, lekapcsolta a világítást. De nem szállt ki. Odakint a fagyos november az utolsókat rúgta, mint ő. Legalábbis így érezte.

„Mást fog szeretni, nem engem?”

Az autó utastere lassan megtelt keserű epével. Már a nyakáig ért és egyre csak emelkedett. Lassan teljesen belepi…

N e m k a p o k l e v e g őt !

„Miért nem beszélte meg velem? Miért nem mondott semmit, hogy neki ez így nem jó? És én miért nem mondtam neki semmit? Miért nem öleltem át gyakrabban? Amikor még lehetett?”

Ebben a pillanatban kristálytisztán érezte élete legerősebb alaptörvényét:

„Senkiben és semmiben nem lehetek biztos.”

Megint sírni kezdett. Nem olyan erővel, mint az imént, de rettenetes sok könnyet elsírt alig egy perc alatt. Mennyit kell még sírnia, hogy már ne legyen mit elsírni? Mennyi könnye van egy embernek?

Sóhajtás. Most már mindig sóhajtozni fog, meg bőgni?

Bezárták a világot és ő kívül maradt.

„Strumming my pain with his fingers

Singing my life with his words

Killing me softly with his song

Killing me softly with his song

Telling my whole life with his words

Killing me softly with his song.”

Arra gondolt, hogy egy hernyó levetett, üres bábja lett belőle. A csodás újszülött pillangó pedig elszállt, rá már nincs szüksége. Elrepült a boldogság halványkék ködébe.

Nem illene hozzá a rózsaszín.

„És mi lesz velem?

Az enyészet martaléka leszek nélküle.”

Hogy fogja innen visszahozni az életét, az önbecsülését? Egy fél mondat… Egy fél mondatot írt… Milyen kevés és milyen sok tud lenni egy ilyen félmondat. Attól függ csupán, milyen szavak vannak benne.

Bárcsak azt a másik fajtát írta volna.

„Szeretem még?”

Nem tudta leállítani a gondolatait: Hogy tehette ezt vele? Elvágta az egészet, mint egy köldökzsinórt.

„Maradj életben.

Kösz a tanácsot. Meg fogom próbálni.

Partra vetett cethal vagyok.”

Hideg van, fázik. A napellenzőt lehajtva megnézi magát annak kis tükrében. Különös, de most szépnek látja az arcát. A félhomályban nem látszik, hogy kisírta a szemeit. Csak az, hogy csillog a tekintete és az arca kicsit kipirult.

Szép. Igen.

Szép vagy és értékes – mondja magának, de aztán inkább mégsem hiszi el. A hangja rekedt, nem meggyőző. Nem neki kellene ezt magának mondogatnia, nem?

Kihúzta magát és a tükörbe mosolygott. Aztán elkomorult.

Kit akarsz becsapni?

„A világ üres nélküle.”

Elővette a telefonját, megnézett néhány képet.

Ő egyiken sem mosolyog. Egyiken sem tűnik boldognak.

Mióta nem volt már többé boldog velem?

Mikor döntötte el, hogy vége? Mióta őrlődhetett rajta?

Mit csinálhat most?

Jól van nélkülem.

És én?! Mi lesz velem nélküle?

„I don t know who you think you are

But before the night is through

I wanna do bad things with you

I wanna do real bad things with you

I don t know what you ve done to me…”

Miért nem érez dühöt? Kezdett dühös lenni, amiért nem érez dühöt.

„Még mindig szeretem?”

„Egyszer eljegyezhetnél, gyémántgyűrűt vehetnél.

S akkor úgyis tehetnél, mintha tényleg léteznél...”

„Táncolni akarok hajnalig. Amíg össze nem esek.”

Arra eszmélt, hogy vacog a foga, annyira fázik. Vagy fél. Vagy mindkettő.

Bárcsak egy évvel később lenne. Vagy korábban. Mindegy is, csak ne most legyen.

Fel kellene mennie a lakásba. Előbb-utóbb kiszúrja valamelyik szomszéd. Bömböl a rádió is meg ő is.

„És akkor mi van?!”

Ó, Istenem! Tényleg! Majd magyarázkodni kell az ismerősöknek és a rokonoknak…

„De hát mi történt? Olyan jól megvoltatok…”

Sajnálat. Kíváncsiság. Szánalom. Káröröm.

Egyedül.

Ha eddig valami baja volt, mindig felhívhatta és megbeszélték. Most is szeretné neki elsírni a bánatát. Na, de pont neki?

Büszke volt rá, hogy büszkén viselkedett. Mert az e-mail után felhívta. És tárgyilagosan beszélt vele. De előtte összeírt négy kérdést.

A nyilvánvalókat: 1. Mióta gondolkodik rajta? 2. Mikor döntötte el? 3. Miért? 4. Van valaki más?

Hideg szavak, hideg hangon. Ki ez a férfi a telefonban?

1. Két-három hete. 2. Két napja. 3. Ellaposodott. 4. Nincs.

Amikor letette a telefont már tudta, hogy nem a jó kérdéseket tette fel. De azt nem tudta mik is lettek volna a jó kérdések.

Ez nem az a férfi, akit szeretett.

Ugye nem???

Kristálytiszta logika kell ide: ha már nem szereti, ő sem szeretheti többé, mert egyrészt minek, másrészt meg… van még egy másik oka is, de az most nem jutott eszébe.

Nem baj, majd később eszembe jut – gondolta – van még idő, gondolom, ma nem fogok aludni.

Na, még ezt az utolsó dalt, aztán tényleg felmegyek – gondolta. Lehalkította a rádiót, becsukta a szemét.

„Most múlik pontosan,

Engedem hadd menjen,

szaladjon kifelé belőlem

gondoltam egyetlen.

Nem vagy itt jó helyen,

nem vagy való nekem.

Villámlik mennydörög…”

Itt gyorsan kikapcsolta a rádiót. Ismerte a dalt.

Dalok: Zoltán Erika - Banális történet, Nancy Sinatra – Bang bang (My Baby Shot Me Down), United - Végső állomás, The Fugees - Killing Me Softly With His Song, Jace Ewerett - Bad things, Rúzsa Magdolna – Egyszer, Quimby - Most múlik pontosan

A szerző további fiktív írásai ide kattintva olvashatók el.