Az áldás Istene

– Olyankor hangzik fel, amikor valami lezárul, és elkezdődik valami új, mikor valaki megérkezik, és mikor valaki elindul. Ezért szólal meg az áldás minden istentiszteleten: ez bocsát ki bennünket az Isten színe elől a templomon kívüli világba. Azt szeretnénk, hogy a megáldott ember vigye ki magában az üzenetet, amit megértett, és igyekezzen engedelmeskedni az Istentől kapott feladatnak a templomon kívül – szólt az igehirdetés.

A keresztény ember feladata, hogy áldásmondással zárja be az óévet, és várva az áldást reménykedjen az újban. A püspök, utalva jelenünkre, figyelmeztetett, az Isten áldása nem valamiféle ráadás, nem kiegészítés, nem dekorációs elem, Isten áldása nélkül minden hiábavaló. – Az áldás istenének őrizetére ma is rászorulunk! Mennyi mindenben őrzött minket meg csak ebben az esztendőben is! Enélkül az oltalom nélkül hányszor kerültünk volna veszélybe! – emelte ki a püspök, s azzal folytatta, jó tudni, hogy van valaki, aki átveszi tőlünk a terheket, amelyeket cipelnünk kell.

– Bízzuk magunkat és szeretteinket arra az Istenre, aki úgy áld meg minket az elkövetkezendő esztendőben is, hogy meg akar őrizni minket, hogy mi is őrzői lehessünk egymásnak. Aki úgy akar megáldani minket, hogy ránk ragyogtatja világosságát. Isten odafordul hozzánk, ha mi nem fordítjuk el az arcunkat tőle. Isten most ünnepélyesen kijelenti nekünk, hogy az ő tekintete mindig kész találkozni a miénkkel! Kész kiolvasni a szemünkből és a szívünkből a békesség óhajtását. Nem felejt el minket, s ha mindenki elfordult tőlünk, ő akkor is felénk fordítja arcát, hogy segítsen, hogy vigasztaljon, vagy hogy velünk örüljön. Csak mi ne vegyünk le a tekintetünket róla! – mondta a püspök.