Kettős kockázat

Debrecen – Mindenki meséi: fiktív történetek és egyéb írások a Hajdú Online-on, Ungvári Zsuzsannától.

„A leghétköznapibb dolog is megédesül, ha rejtegeti az ember.”

(Oscar Wilde)

Órák óta ült így egyedül a konyhában. Odakint már besötétedett. Csak a megeredő eső kopogására emelte fel a fejét. A függöny nélküli ablak üvegén lassan csordogáltak le a késő őszi eső kövér cseppjei, s velük együtt végre megindultak az ő könnyei is.

A két csészében érintetlenül hűlt ki a kávé konyhaasztalon. A házassága is így hűlt ki az utóbbi években. Érintetlenül.

Nézte a vele szemben ferdén kifordult üres széket.

Valamikor hallotta a becsapódó ajtó zaját, de mikor? Órákkal ezelőtt?

Majd’ hatvan percig ültek egymással szemben, egyetlen szó nélkül, miután a férje megkérte, nem is, inkább kijelentette: beszélniük kell valamiről.

Ő gyorsan készített egy kávét, aztán leültek a kávé mellé, de mégsem szólt egyikük egy szót sem. Igen, egy órán keresztül ültek ott némán. Vajon mit akarhatott mondani?

Aztán a férje felállt, rá sem nézett, és elment. Végleg. Örökre. Szavak nélkül is tudta, hogy örökre.

Vajon, ha visszamehetne az időben, másképp csinálna mindent? Vagy elég lenne, ha csak egyvalamiben döntene másként?

Akkor kezdődött, ott a moziban, abban a pillanatban. Ott sűrűsödött össze az addigi élete összes meg nem élt energiája, ott, akkor, abban az időpillanatban. Pontosan emlékezett rá, hogy mikor és hogyan történt az egész. Ott és akkor került mellékvágányra az addigi élete, vagy inkább átkerült egy alternatív valóságba és onnan már nem az addigi életét élte tovább? Hanem valaki másét?

Egy normálisan őrült, egy felszabadultan szorongó, félelem nélküli rettegő élet ambivalenciája kezdődött meg számára akkor, amiről tudta, hogy egyszer így vagy úgy, de véget ér, elmúlik.

S most eljött ez a pillanat is, amikor tényleg véget ért minden, de minden.

Most, utólag mégis rettenetesen csalódott, mert nem ezt akarta. Nem így akarta. Azt nem tudná megmondani, mi lenne a jó befejezés, ha egyáltalában lehet jó befejezése egy ilyen helyzetnek, de ez, ami végül lett belőle, ez nagyon nem jó.

Mégis, most, hogy már mindent tud, amit akkor az elején szeretett volna tudni: hogy mi lesz belőle, hogyan végződik majd ez az egész…? Most, amikor már ismerte a végkifejletet, és érezte annak minden gyötrelmét, biztos volt abban, hogy ma sem döntene másképp. Pedig nem érte meg. Nem érte meg az a néhány rózsaszín ködben lebegő hónap, amiért cserébe most odalett két évtized. Nagyon nem érte meg. De akkor miért nem bánta meg mégsem?

Felállt az asztaltól, megigazította a ferdén otthagyott széket. A férje, aki rendmániás, már-már betegesen pedáns, korábban soha nem állt volna fel úgy az asztaltól, hogy ne igazítsa meg maga után a székét, s hogy a csészét ne tette volna bele a mosogatóba. Most miért hagyta így a dolgokat mégis?

És évekig, vagy csak az utolsó hónapokban, miért hagyta a dolgokat ilyen rendezetlenül kettejük között? Itt az otthonukban, a makulátlan rendben és tisztaságban a lélek dolgai milyen kuszák és mocskosak voltak végig…

Kinek a hibája? Hibáztatható ilyenkor egyáltalán valaki? Mindenki? Senki?

Az ablakhoz lépett, kinézett a fekete éjszakába. Nem! Akkor sem csinálná másképp. Ennyi volt, néhány lopott hónap. Csak ennyi, de akkoriban nagyon nagy szüksége volt arra az alternatív valóságra.

Az ablakon át a sötét kertbe bámulva aztán mintha csak egy mozivásznon peregne: megelevenedett az a banális történet, amit így, vagy úgy, annyi sok ember átélt már, és még sok mindenkivel megesik majd ezután is. De ez most csak az ő története volt. Így akart rá emlékezni.

Néhány hónappal ezelőtt a Facebookot görgetve látta, hogy hamarosan kezdődik a Koreai Kulturális Fesztivál. Rajongott a dél-koreai filmekért, sorozatokért. Évek óta nézte őket esténként, egyiket a másik után és felfedezett bennük egy olyan világot, amelyben ő maga is szívesen élt volna. A romantikus vígjátékok, az izgalmas bűnügyi sorozatok minden este odabilincselték a laptopja elé, és olyankor maga is átélte az érzelmek különös mai, modern ázsiai módon közvetített kavalkádját.

Igazi Korea-fan lett belőle. Az ételek, a kultúra, a zene… minden, ami koreai volt lenyűgözte, elvarázsolta.

Kinézett néhány filmet, amit a fesztivál alatt vetítenek majd a művészmoziban, de végül belátta, hogy jó, ha egyre lesz ideje, alkalma, hogy jegyet váltson rá. Azt tudta, hogy a férje nem menne vele, őt teljesen hidegen hagyta az új bolondériája, így a barátnőjét kérte meg, aki először igent mondott, de az utolsó pillanatban mégis lemondta.

Elhatározta, hogy elmegy egyedül. Miért ne? Mi van abban? Ezt a filmet máskor nem tudja megnézni, és nagyon vágyott rá. Egy szerelmes-nyomozós dráma volt, a kedvenc koreai férfiszínészével a főszerepben. Kihagyhatatlan.

A kis művészmozi nézőtere teljesen megtelt. Arra számított, hogy nem sok érdeklődő lesz, és majd csak néhány néző lézeng a moziban. A terembe lépve azonban elképedt, hogy már szinte minden széken ültek. Halk moraj töltötte be a nézőteret, az emberek beszélgettek, nevetgéltek. A mozivászon előtt az összehúzott, nehéz, bordó bársonyfüggöny pedig mintha valami olyasmit rejtegetett volna, amire megéri türelmesen várni, mert csak a kellő pillanatban fog feltárulni a csoda.

És valóban, számára ott, akkor kezdődött el valami… Valami csodálatos, mégis borzongató boldogsággal és fájdalommal teli időszak.

Az első pillanatokban kellemetlenül érezte magát. Egyedül moziba jönni nem ciki már az ő korában? Még egyszer megnézte a jegyét: Jobb oldal, 7. sor, 6. szék.

Későn érkezett, ezért igyekezett minél kevésbé zavarni a már helyükre beült nézőket. Illő módon az „elnézést” és „bocsánat” szavakat motyogva próbált velük szembefordulva, sasszézva, oldalazva haladni a széke irányába, amikor a következő sorban ülő egyik férfivel összeakadt a tekintete.

Hirtelen, mintha megrázta volna az áram. A gyomra összeugrott. A férfi egyenesen a szemébe nézett és alig észrevehetően rámosolygott.

Ennyi volt. Két pillanat, nem több.

Elkapta a tekintetét, megfordult és leült a helyére.

Miközben a kabátját összehajtva az ölébe tette, azon gondolkodott, hogy a pasas rámosolygott, vagy inkább azon vigyorgott, hogy egyedül jött moziba? Mielőtt felgördült a függöny, arra a megállapításra jutott, hogy a fickó flörtölni próbált vele.

A film fantasztikus volt, vicces, izgalmas, romantikus. Pont ezt várta.

Mégis az előadás végén igyekezett a fejét lehajtva minél hamarabb kikeveredni a teremből. A sok fiatal párocska és baráti társaság között egyedül zavarban érezte magát.

Ahogy kiért a folyosóra, valaki megkocogtatta a vállát:

- Elnézést, hölgyem, ezt elejtette az imént.

A mosolygós férfi volt az, a nyolcadik sorból. Kezében az ő zöldcirkás selyemsálát tartotta.

Annyira meglepődött, hogy fel sem fogta először, mit beszél a férfi. Azt a sálat a barátnőjétől kapta a szülinapjára, mit keres ennél a… jaj, persze, biztosan elejtette. Nagyon zavarban volt, hiszen a férfi folyamatosan mosolyogva nézte. A fickó meleg, gesztenyeszín szemei körül vidám ráncok futottak a halántéka irányába, a szája sarkában pedig huncut kis nevetés lapult és olyan kellemes illata volt, hogy ő egy pillanatra belebódult…

- Ó, igen… köszönöm szépen, nagyon kedves öntől, hogy visszaadta – motyogta bátortalanul.

- Nem visszaadtam, odaadtam – mondta a férfi, kellemes, lágy hangon, és ő arra gondolt, hogy úristen, mikor szólt utoljára hozzá ilyen kedvesen egy férfi?

- Tessék? – értetlenkedett.

- Ahhoz, hogy visszaadjam önnek, el kellett volna vennem, de én csak felvettem a földről, és most odaadom önnek – mondta a fickó, mímelt kioktató hangon.

A férfire bámult. Nem igazán értette, mit akart neki mondani, csak azt, hogy nem is ez a fontos. A férfi magas volt, jól öltözött, a szépen szabott tavaszi szövetkabát kellemes kontúrokat mutatott széles vállaiból.

Ismét érezte azt az áramütésszerű dolgot, de most nem fordult el. Csak állt ott, és bámulta a férfit, aki végül elnevette magát:

- Csak vicceltem! Tessék, a sálja! - nyújtotta felé a selyemkendőt. Ő pedig érte nyúlt. Aztán kezük egy pillanatra összeért...

Akkor, ott kezdődött el.

Utólag persze annyiszor nevettek ezen, valahányszor a megismerkedésükről beszélgettek. Mintha egy romantikus koreai doramában történt volna mindez, mintha egy forgatókönyvíró írta volna meg azt a jelenetet. És a zöldcirkás selyemsál…

Beszélgetni kezdtek, aztán a szinte kötelező kérdés: beülünk valahová?

Később egy kis teázóban, Vörös Oroszlán, ez volt a neve... hogy lehet valakivel ilyen jó még csak beszélgetni is?

Aztán sétáltak az éjjeli utcákon, majd hirtelen eleredt az eső…

Megint később a férfi lakásában… „Mit keresek én itt?!” Ez az éjszaka…

A testes fanyar bor… ahogyan megcsillan a halvány lámpafényben a pohár burgundiszín, akár a vér…

A szavak, mondatok árama, a hangszín, aztán a nevetés:

- De miért is suttogunk? Csak magunk vagyunk…

- Suttogunk, mert a tilosban járunk, olyat teszünk, amit nem szabad…

- Mit nem szabad? Amit a szív akar, azt nem szabad? Akkor ezt sem szabad?

Az a csók… Nem. Már előtte néhány pillanattal is... A finom férfikéz, ahogyan a borospoharat a kis dohányzóasztalra teszi. A nappaliban a kanapén ülnek, már így is nagyon közel…

- Milyen meleg van itt – suttogja ő, mire a férfi leteszi a poharat.

- Szóval? Mit nem szabad? - suttogja vissza a férfi – talán ezt?

Felé hajol, már egész közel van. Ez az a pont, amikor még meg lehetne állni. Igen ebben a pillanattöredékben, most egy teljesen tiszta és tudatos gondolat villan át az agyán: Most! Most még megállhatok!

Az univerzum összeszűkül, egyetlen atomnyi paránnyá sűrűsödik hirtelen. Aprócska fekete pont a világmindenség...

- Ezt nem szabad?

- Igen.

A csók… Először az ajkak puha érintése. Remegő, mesterkélt, mégis természetes találkozás. Eleinte óvatos érdeklődés, aztán ellenállás hiányában vad támadás…

Az apró ponttá zsugorodott univerzum ebben a pillanatban gigantikus robbanással tágul vissza, ismét végtelenné válva. Vagy még végtelenebbé. Mostantól egyel többé, mint a végtelen…

A hétköznapokban viselt maszkok apránként lehullanak, ugyanígy lassan lefejtődnek róluk a ruhák is. Az első érintések után a türelmetlenséget el kell nyomni magukban, mert minden percnek minden másodpercét mindketten aprólékosan egymásnak akarják adni. Nincs már egy, csak a harmóniában és összhangban létrejött egység.

A csendet csak a sóhajok törik meg. Váltakozó lágy és vad néma dallamokra, de mindig egy ütemre mozdul, táncol a testük, a forró bőr érintése, ölelés és eltaszítás minden egyazon végső cél érdekében…

Végül a tekintetük összeforr egyetlen kimerevített pillanatban.

És megszületik a szerelem.

Hajnalodik. Az éjszaka elmúlik, lassan új nap kezdődik és vele új, addig ismeretlen félelem és lelkifurdalás.

- Hagyd itt a sálad! – az erős férfikar a derekára fonódva nem ereszti. Ő már kabátban, itt a búcsú ideje, nem lehet mit tenni, mennie kell.

Az előszobában állnak, a férfi meztelenül öleli. Leplezetlen vágyát nem tudja nem észrevenni, ahogy az magához húzza az egyre erősödő szorongástól merevvé váló nőt.

- Itt a taxi. És nekem haza kell mennem – suttogja bele az édes illatú férfi izmos vállába, de férfi csak szorítja, mintha nem akarná elengedni. Végül mégis megteszi. - Rendben. Menj. De hagyd itt a sálad.

- Miért? - neveti el magát, mert sejti a választ.

- Hogy később visszaadhassam neked.

Itt hagyom – mondaná, de nem tudja, mert a férfi vadul csókolni kezdi.

- Maradj még! – kérleli.

Ki kell magát szabadítania a férfi karjaiból, de közben a szíve szakad meg. Haza kell mennie. Nehéz lesz megmagyaráznia, hogy hol maradt a mozi után ennyi ideig.

A hajnali városban még alig van forgalom. Hálás, hogy a taxis nem fecseg, így gondolatai végigjárják ennek a varázsos éjszakának minden pillanatát.

A félelem és a boldogság különös elegyétől remeg a gyomra, miközben a kulcsot a zárba dugja.

A férje horkolva, mélyen alszik. A nappaliban a kanapén ágyaz meg magának arra az egy órára, ami az ébresztő megszólalásáig maradt. De nem tud elaludni.

A barátnőjével hajnalig beszélgettek a film után, és nem akarta felébreszteni – holnap majd ezt mondja a férjének.

Eltelt a tavasz és a nyár is. Lassan hozzászokott a hazugságokhoz. Az ellopott órák után hazatérve mikor tűnt el az addig állandó, szorongató félelem?

A gyerekei már nagyok, alig vannak otthon, nem keresik. A férje pedig… nos, a férje élte tovább a szürke kis életüket és láthatóan jól érezte magát benne. Mindig is sokat dolgozott, a cégnél megbecsülték, jó fizetést kapott.

A férje, ahogyan eddig is, esténként tévét nézett, vagy olvasott. Ő pedig nézte a koreai filmeket, vagy megszökött valami ürüggyel néhány órácskára.

Időnként átjöttek az anyósáék, vagy ők mentek hozzájuk, vagy más vendégek jöttek, de ezeket a sablonos vendégségeket is, mint a szürke hétköznapokat, amiket annyira utált, ki lehetett bírni, ha őrá gondolt…

Amikor csak lehetett, találkozott a férfival. Legtöbbször persze a lakásán. Ha néha elmentek valahova, moziba, vagy vacsorázni, mindig az járt az eszében, hogy megláthatja őket valaki.

Egyszer majdnem lebuktak. Az egyik este meglátta a férje kollégáját a feleségével, ahogyan előttük lépnek be abba az étterembe, ahová ők is tartottak. Alig tíz méterre voltak tőlük, de szerencsére nem vették észre őket. Rettenetes érzés volt. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy a férje megtudja, és hogy így tudja meg, valaki mástól…

A szerelem és a vágy hihetetlenül erős volt. A kéj és az érzelmek kavalkádja olyan dimenziókat nyitott meg előtte, amiről nem akart lemondani.

De a férjét sem akarta elhagyni. Pedig a szeretője egyre többször erre kérte őt.

A zöldcirkás sálat soha nem adta vissza, azt mondta, azért, mert ez az ürügy, hogy találkozzanak.

- Eljössz ma a sáladért? – kérdezte, ha találkára hívta, és ő mindig belement a játékba: - Ó, már megint nálad felejtettem? Persze, ma el tudok menni érte.

Vagy ha ő kereste a férfit, üzenetet írt: „Elmehetnék ma a sálamért? Megint nálad hagytam a múltkor.”

De a sál mindig ott maradt, mint egy szerelmi zálog, amit csak akkor adnak vissza, ha elmúltak az érzések és véget ért a románc.

Eljött az ősz. Ezernyi színben pompáztak a fák és a bokrok, az egész természet. A nap szikrázva sütött, szinte nyári meleg volt, de ők ketten mégis bent a lakásban, a férfi lakásában behúzott függönyök mögött bujkáltak.

- Költözz hozzám! – mondta már századszor a férfi. – Sétálni szeretnék veled, fogni a kezedet! Elutazni hosszú hétvégékre és nyaralni menni. Reggel melletted szeretnék ébredni, és be akarlak mutatni a barátaimnak!

- Tudod, hogy nem lehet! – csattant föl. Már megint ez a téma… - gondolta. - Miért nem maradhat minden így, ahogy van? – kérdezte. – Nem vagy boldog velem?

- Dehogynem! Boldog vagyok! Pont ez az… De ez nekem már nem elég. Nem akarok bujkálni! Ország-világ előtt szeretni akarlak! – a férfi hangja tele volt csalódottsággal.

- Szerelem… - sóhajtotta erre, de meg is bánta, mert maga is érezte, hogy kissé gúnyosan hangzott.

- Miért, akkor mi ez? – szegezte neki a kérdést a férfi.

- Kettős kockázat – nevetett rá, próbálta elviccelni, de a férfi arcán látta, hogy ez nagyon rosszul sült el.

- Micsoda?! Kettős kockázat? Mit jelent ez?!

Az ingerültséget nem lehetett nem észrevenni a férfi hangjában.

- Semmi. Csak vicceltem! – bújt volna oda hozzá, de az nem engedte. Megfogta a két vállát, és mélyen a szemeibe nézve ezt kérdezte tőle:

- Most komolyan! Magyarázd meg, mit jelent az, amit az előbb mondtál! Mi ez a kettős kockázat?!

Nem lehetett kibújni a kérdés elől.

- Kettős kockázat: rettegek, hogy a férjem megtudja. És rettegek, hogy elveszítelek… - suttogta.

- Mert? Mi lesz, ha a férjed megtudja? Elhagy? Ezt nem akarod?

- Igen. Nem! – maga sem tudta mit válaszoljon erre. Sarokba szorítva érezte magát.

- Mennem kell. Majd máskor beszélünk erről. Most nem tudok.

Maga is érezte a kurta válaszban a könnyű menekülőutat. Tudta, hogy a férfi is érzi. És, hogy most már azt is tudja, miért tért ki mindig a kérdés elől: „Mikor költözöl hozzám?”

- Visszaadjam a sáladat? – kérdezte hirtelen a férfi. Düh, csalódottság és még valami lappangott a szavak mögött. Kiábrándultság?

De ő nem akarta elveszíteni ezt az egészet. Az elmúlt hónapok illúzióját meg akarta tartani. Csak egy kicsit még! Egy kis ideig még élvezni akarta a szerelmet. Majd. Nem sokára. Hamarosan el fogja engedni ezt az egészet - gondolta magában. De most még nem akarta.

- Még ne – válaszolta – majd legközelebb visszaadod. De ebben a válaszban már nem volt játék, nem volt cinkosság.

Akkor és így lett vége néhány héttel ezelőtt.

Visszatérve az emlékek forgatagából, most, hogy jól kisírta magát, nagyot sóhajtott. Tényleg elment a férje? Vége van? Ennek is, és annak a másiknak is? Erre mondják, hogy két szék közül a pad alá esni?

Nem csak álmodta, hogy a férje elment?

Kiment az előszobába. Az ajtó zárva, a fogason nincs a kabátja, nincs itt a cipője sem.

Hirtelen valami furcsa, nem oda illő dolgot érzett. De mi az?

A fogason már csak az ő kabátja volt. És mellette még valami. Már tudta mi az, ami zavarta. Az előszobafogason szépen elrendezve, visszaakasztva az eredeti helyére, ott lógott árván a zöldcirkás selyemsál.

A szerző további fiktív írásai ide kattintva olvashatók el.