Bíró uram halálára

Nemrég tudtam meg a gyászjelentéséből, hogy Demeter Károly bíró, a debreceni városi bíróság egykori elnökhelyettese elhunyt. Jómagam, még az „átkosban” – a Napló bírósági tudósítójaként – heti munkakapcsolatban álltam vele. Komoly, ám kedélyes jogász volt, szerette hivatását. Mindig körbelengte valami irónia, amikor jogi esetekről beszélt. Előszeretettel használta a bírósággal kapcsolatban azt a jelzőt, hogy „független magyar”. Ennek néha – szordínósan – hangot is adott. Amikor a város egyik híres zenei együttesének tagjai „visszidáltak”, azaz korábbi disszidálásukból évek múlva hazatértek, elmondta: „Tegnap felhívták a megye pártbizottságtól a független magyar bíróságot, hogy talán nem kéne olyan szigorúan meg(azaz el)ítélni a városban olyan népszerű fiúkat. Ezzel én is, az ítélkező bíró is – kivételesen – nagyon egyetértett.” A puhuló diktatúrában a hajdan főben járó bűnnek számító disszidálás, az ország törvénytelen elhagyása egyre inkább bocsánatosnak számított.

Nagy anekdotázó volt, jóízű humorral ismertetve egyes jogi eseteket. Egyik történetében válópert tárgyaltak. A válóok az volt, hogy az asszony igencsak dalos kedvű volt, de botfülű, s a falsul énekelt nóták sértették férje fülét. Utóbbi a bíróságon is magából kikelve számolt be erről. Mire a bíró közbeszólt: Hogyan énekelt? Hát fals hangon! Mégis, hogyan? Be tudná mutatni? Mire a férj rettenetes hangon nótába kezdett, s a bíró azonnal kimondta a házasság érvénytelenítését…

A másikban egy piaci tolvaj került a bíróság elé, akit azzal vádoltak, hogy ellopott egy karórát. De a tanúk ellentmondásba kerültek, a sértett sem volt elég meggyőző, amikor azt kérdezték tőle, hogy mikor észlelte a lopást. Végül is bizonyítottság hiányában felmentették a vádlottat. A „független magyar bíróság” kimondta az ítéletet, amely fellebbezések híján azonnal jogerőre is emelkedett. A bíró elbocsátotta az ügy szereplőit, s a közönséget. De a felmentett delikvens csak ott sündörgött a bíró körül, aki rámordult: Mit akar? Nem hallotta, hogy fel van mentve? De tessék mán megmondani, most mán ez a végleges? Persze, hogy végleges, maga fel van mentve, menjen haza! De tessék mondani, akkor most mán meg is tarthatom a karórát?

„Kvázi halmazat”

Egy harmadik akkor történt, olyan sok halmazatban elkövetett bűncselekmény fordult elő, hogy a börtönhíradóban is keringett az információ: ilyenkor azt kell mondani, hogy kvázi halmazat, s akkor kevesebbet kap a vádlott, ha elítélik. A soros delikvens közbe is szólt a tárgyaláson, amikor a bíró a halmazatban történt elkövetést emlegette: De hát ez kvázi halmazat! A bekiabálásért figyelmeztetem! – mondta a bíró, de az agya lázasan elkezdett járni, s beugrott a jogi karon tanult fogalom. Hát persze… ez az iskolapéldája a kvázi halmazatnak, nem tényleges halmazatról van szó. Hogy is nem vettem észre? Még szerencse, hogy ez a jóember közbeszólt, különben kaphattam volna a másodfokon eljáró kollégáktól.

A negyedik egy nyugdíjkorhatáron túl lévő bíró esete volt, akit az akkor is fennálló munkaerőhiány miatt nem akartak a hőn áhított nyugdíjba engedni. Egy tyúktolvaj fölött kellett ítélkeznie. Sima ügy, a tolvaj bevallotta, hogy ellopta szomszédja tyúkját. A tanúk is ezt állították. „A Magyar Népköztársaság nevében kihirdetem az ítéletet” – kezdte a bíró a formulát – majd imígy folytatta: „A vádlott bűnös, egyrendbeli lopás vétségében, ezért őt a bíróság halálra ítéli.” „Szó benn szakad, hang fennakad, lehellet megszegik.” Az elítélt elájult, védője majdnem. Utóbbi fellebbez. A bírót pedig három napon belül nyugdíjazták.

Hogy aztán ezek bírósági legendák voltak, vagy valaha megtörténtek, most már senki sem tudná megmondani. Nyugodjék békében, bíró uram!

Gőz József Miklós