Novella: A kacatkirálynő

Ungvári Zsuzsanna írása.

- Mi a mai menet? Egy vagy két címünk van? – Pappné Ica az önkormányzat Szociális Osztályának szociális munkás beosztásban dolgozó munkatársa kérdezte az iméntieket, kissé fáradt, de meglehetősen unott hangon.

- Ma csak egy címünk van – válaszolta papírjaiba mélyedve Horváth Ádám, aki Pappné Ica új, épp a főiskoláról az első munkahelyére csöppenő, fiatal kollégája volt. Már három hónapja dolgozott az önkormányzatnál, mint szociális segítő. Egyből a veteránnak számító Pappné mellé osztották be, s mivel Ádám nagyon lelkes volt, igyekezett minél több szakmai fogást ellesni a régi motoros Icukától, akire mint mentorára tekintett. Pláne, hogy a három hónap próbaidő után Pappné fog róla értékelést írni az osztályvezető felé, tehát sokat vet a latba Ica szimpátiája, hogy maradhat e határozatlan idejű szerződéssel Ádám a munkahelyén.

- Nincs is messze, ahová mennünk kell. Mehetnénk gyalog is, olyan szép idő van ma! – Horváth Ádám nem csak lelkesnek tűnt, de valóban az is volt. Édesanyja szerint a halak csillagjegyben születettek, - és Ádám halak volt - minden tulajdonságát magán viseli, melyek közül is a legfontosabb, a jószívűség és a segítőkészség, ami Ádám fiában jócskán túlcsordult.

- Az rendben van, de mit tudunk a mai kliensről? Ádámkám, olvasd csak szépen, mire készüljünk? – Pappné a tőle megszokott tudálékos arckifejezéssel nézett a fiatalemberre. Egy pillanatra sem esett ki a szerepéből, mely szerint itt ő a vezető, a mester, a huszonpár éve a szakmában lévő, a munkához szükséges minden tudást bármikor a kisujjából kirázó guru.

Horváth Ádám vajszívű volt ugyan, de nem hülye. Pontosan ismerte a típust, amit Pappné Ica képviselt. De belement a játékba. Hagyta, hogy idősebb kolléganője tömjénezze önmagát, tűrte, hogy más kollégák, vagy akár a kliensek előtt is kioktassa, esetleg lehordja őt. Türelmesen végighallgatta, ha akár egy órán át szavalta munkája korábbi sikeres eseteit, melyek csakis az ő szakmai professzionalizmusának köszönhetően oldódtak meg hibátlanul. Nem nevette el magát akkor sem, amikor Icuka naponta többször is felemlegette azt a szerinte teljesen nyilvánvaló tényt, mely szerint ő csak azért nem lett még magasabb beosztásba téve, mert annyira jól végzi terepen a szociális munkát, hogy félő nem maradna ilyen magasan kvalifikált szakember aki, mint ahogy mondani szokta „minden körülmények között hozza a száztíz százalékot”.

Nem részletezem, talán sokan közülünk találkoztak már hasonló jellemű kollégával.

De, mint ahogy említettem Ádám köszönhetően áldott jó természetének, és mert valóban elkötelezett volt a munkáját illetően hagyta, hogy munkatársnője a fején viselje a képzeletbeli babérkoszorút.

- Nos? – Pappné türelmetlennek tűnt.

- Máris – válaszolta Ádám és igyekezett a kis csatos iratrendezőben gyorsan a kliens személyes adataihoz hajtani a lapokat. Hamar megtalálta és már sorolta is az adatokat:

- Bartha Berta, pontosabban Dr. Bartha Berta, 55 éves, rokkantnyugdíjas. Szív utca nyolc. Tényleg a közelben van! – mosolyodott el.

- Igen, már mondtad. Tovább! – utasította ellentmondást nem tűrő hangon Pappné. Nem mintha Ádám olyan nagyon ellent akart volna mondani neki.

- Egyedül él. Azta, több diplomája is van! Sőt PhD! – hadarta tovább Ádám.

- Mi?! – vakkantott vissza Ica. - A lényeget olvasd kisfiam! Miért kell kivonulnunk?! – Pappné széles pufók arcának roppant ellenszenves vonásai most még jobban megkeményedtek.

- Mindegy, nem fontos – folytatta Ádám - a lényeg: a bérházban lakó szomszédok több ízben bejelentést tettek az önkormányzatnál, végül a rendőrségen is. A lakásból kiáramló elviselhetetlen bűz és a rengeteg szemét miatt. Azzal érveltek, hogy a házban megjelentek és elszaporodtak a patkányok, hangyák és csótányok lepték el a lakásokat. Bírósági végzés is van az eljárás lefolytatását illetően.

- Úúúúgy?! Szóval egy újabb kacatkirálynő! – jelentette ki kategorikusan Ica.

- Micsoda? Kacatkirálynő? Mi az a kacatkirálynő? – kérdezte mosolyogva Ádám. Tetszett neki a mesébe illő elnevezés.

- Gyűjtögető, szemétfelhalmozó. Pszichiátriai eset mind! – oktatta Pappné - Rögeszmések, akik eleinte csak nem dobnak ki semmit. Megtartják a vajas-, tejfölös dobozokat, üres üvegeket. Mondván, hogy jó lesz még az valamire. - Undorodva folytatta - Aztán már nem viszik le a szemetet, mert nem akarnak megválni tőle. Van aki fél, hogy a szemete alapján információkat szerez róla az állam, a KGB, vagy a CIA. Elmebetegek. Végül már más szemetét is gyűjteni kezdik, összeszednek minden szart az utcáról kupakokat, műanyag palackokat. Nem csak a sok szemét, hanem a bűz és a fertőzésveszély miatt is fel kell számolni az ilyen szemétdombokat.

- Á, kényszeres gyűjtögető, patologikus halmozás! - kiáltott fel Ádám – tanultunk róluk az iskolában. Szegények. Borzasztó lehet ilyen rögeszmésnek lenni.

- Szegények?! Inkább a szomszédokat sajnáld! Meg magunkat, könnyen lehet, hogy bolhásan, rühesen megyünk ma haza – háborgott Pappné – Szuper kis napunk lesz… - tette hozzá gúnyosan. Nem véletlenül kaptunk csak egy címet mára. Na, menjünk, legyünk túl rajta!

Azzal előrevágtatott. Miközben válltáskáját meglendítve feljebb csapta a vállán, tovább dohogott. Ádám nem is figyelt rá, hogy miket morog. Két lépéssel mögötte ment. Zsebéből előkotort egy rágógumit és a szájába tömte. Aztán ellenőrizte, hogy nála van-e a kézfertőtlenítő zseléje. Az is megvolt. Vidáman bandukolt Pappné Ica mögött, boldog tudatlanságban, hiszen még soha eddig nem találkozott egyetlen kacatkirálynővel sem.

A Szív utca nyolc egy nagyon-nagyon régi bérház volt. Talán a negyvenes években épülhetett és nem sok felújítást ért meg. A málladozó vakolat, ütött-kopott ablakkeretek sejtették, hogy itt eléggé szerény körülmények között élő emberek laknak. A kapucsengő mellett kifüggesztett névlistából pedig ki lehetett következtetni, hogy itt szinte minden lakó nyugdíjas.

- Harmadik emelet – mondta épp Ádám a kapucsengő mellett állva, amikor is egy idős úr rontott ki a lépcsőházból.

- Végre már, hogy ideértek! – dohogta – Az önkormányzattól? Hiába kapuznak fel, nem fogja kinyitni! Jöjjenek csak, ezért szaladtam ki, másképp be sem tudnának jutni a lépcsőházba se’! – a bácsi, talán azért mert annyira iparkodott kaput nyitni és a hirtelen gyors beszédtől köhögő rohamot kapott. Krákogott, krahácsolt még akkor is, amikor Ádámék már az első emeleti lépcsőfordulóban jártak. Mire nagy nehezen múlni kezdett a köhögés, még utánuk kiáltott: - De ne hagyják ám magukat megvezetni, ravasz vén kurva az a bestia!

- Persze, köszönjük, tessék csak bemenni és inni egy pohár vizet – szólt neki vissza Ádám, de biztos volt benne, hogy az öreg a lépcsőházban marad hallgatózni. Az ütemes szuszogás, horkantások, visszafojtott krákogás igazolta is, hogy csakugyan így van. Vajon mióta kukkolhatott az ablakból, hogy jövünk e már? – gondolta a fiú. Amíg lépcsőztek a harmadikra, Ádám kikereste és előkészítette önkormányzati igazolványát, hogy igazolhassa kilétét a kliensnek. Kivette a dossziéból a határozatot is, mely alapján eljárnak. Lassan haladtak felfelé, elöl a kövér Pappné alig bírta cipelni termetes hátsóját, mely mögött Ádám igyekezett másfelé pillantgatni, mert a magát egyre nehezebben felfelé vonszoló Pappné hatalmas feneke ütemesen ringott az orra előtt, ami erős undort keltett a fiatalemberben.

Miközben felfelé haladtak, a lépcsőházban egyre másra nyíltak az ajtók és a lakók kezdtek kisomfordálni. Mindenki kíváncsi volt, hogy mi lesz. - Mint a keselyűk – morogta Ica, majd egy pár pillanat múlva tovább folytatta: - Hogy a rosseb egye meg ezeket a régi házakat, hogy egyikbe’ sincs lift, de minden idióta a tetőn lakik – szentségelt, mire épp felértek a harmadikra.

- Még van egy emelet – mondta neki vidáman Ádám.

- Mi van, akarsz még egyet menni? – nézett rá utálkozva a kolléganő.

- Nem, csak nem a tetőn vagyunk – nézett rá ártatlanul Ádám. Roppant mód bosszantotta, hogy rangidős munkatársnője ilyen csúnyán beszél arról a személyről, akihez épp segíteni mennek.

- Nnna, itt is van, - tolta feljebb szemüvegét Ica, miközben kibetűzte az egyik ajtón a mocskos névtáblát – Dr. Bartha Berta. Milyen doktor ez? – kérdezte leplezetlen lenézéssel a hangjában.

- Filozófia és pszichológia. Nagyon okos nő lehet, álmélkodott Ádám a dossziéban lapozgatva. Sokáig az ELTE-n tanított. Aztán valamiért leszázalékolták.

- Vajon miért?! Mert dilis ez is – mondta gonoszul Pappné, amiért Ádám most már igazán kezdett rá megharagudni.

- Csengess! – parancsolta amaz, mire a fiú a megnyomta a csengőgombot. De a várt hangjelzés elmaradt, a csengő nem szólt.

- Nem működik – mondta automatikusan a fiú.

- Tényleg?! Én is hallom – hangzott a replika.

Ádám csak elhúzta erre az idióta válaszra a száját és jó erősen bekopogott.

Dr. Bartha Berta már jó ideje a bejárati ajtó mögött állt és hallgatózott. A postás több mint egy hete kihozta már az ajánlott értesítőt, hogy a yard, ahogy ő nevezte őket, ezen a napon ki fog szállni. A vén Czibere fuldoklását is hallotta az imént, tudta, hogy az ellenség már bent van a lépcsőházban. Hát csak jöjjenek! Ha harc, hát legyen harc! Sőt, ez már háború!

Habár, tényleg az ajtó mögött figyelt egy ideje, a hangos kopogtatásra mégis összerezzent. - Hányadikra nyissam ki? Vagy ne nyissam ki egyáltalán? Mi van, ha nem vagyok itthon? Itthon vagyok én tulajdonképpen? – tépelődött. Muszáj lesz kinyitni, megmondta a háziorvos is, amikor itt járt. Papírt is küldtek, végzés is van. – Idegesen rágta a körmét, miközben újabb kérdést tett föl magának:

- Jó, de akkor hányadik kopogásra nyissam ki?

- Eddig mennyi volt? – kérdezett vissza maga magától.

- Azt hiszem egy, ha jól számoltam - hangzott a felelet.

- Jó, akkor legyen összesen öt!

- Az túl sok!

- Akkor három. Még kell kettő.

Amíg Dr. Bartha Berta így önmagával beszélgetett, odakint a lépcsőházban Horváth Ádám már háromszor kopogott. Odabentről, mintha beszédfoszlány hallatszott volna. – Egyedül él a néni, nem? – kérdezte felettesét.

- Te olvastad a papírjait, nem? – vágott vissza elég alpári stílusban a felettes, Pappné Ica.

- De, én - mondta Ádám. Negyedjére készült kopogni, de ebben a pillanatban kulcscsörgés hallatszott, majd néhány centiméterre kinyílt az ajtó.

Ádám várt egy pár pillanatig, azt hitte a rangidős fog megszólalni először. De az tüntetőleg nem tette. Nyilvánvaló volt, hogy szívatni akarja Ádámot. Kíváncsi, hogy hogy boldogul a Kacatkirálynővel.

De a fiú nem esett kétségbe.

- Jó napot kívánok, én Horváth Ádám vagyok. A hölgy itt mellettem a kolléganőm, Pappné Polyák Ilona. Az önkormányzattól jöttünk. Tessék itt az igazolványom, mutatta a résnyire nyitott ajtó felé a fényképes plasztik-lapot. Kolléganőjére pillantva látta, hogy az nem vette a fáradtságot, hogy idétlen válltáskája mélyéről előkotorja az azonosító okmányát. – És itt van a kezemben a bírósági végzés is, melynek alapján most eljárunk. Ennek egy példányát már meg tetszett kapni postán, ha jól tudom.

Semmi válasz, az ajtó továbbra is csak két centire nyitva. Ádám azt sem látta, ki lehet mögötte.

- Bocsánat, tetszik így hallani, amit mondok? Esetleg, ha kinyitná az ajtót… - a fiú egy kicsit elbátortalanodott, némi támogatásért kolléganőjére sandított.

- Chhh – csak ennyi volt a reakció, plusz Pappné Ica hátrébb lépett kettőt.

De aztán meggondolta magát és jó hangosan, azon a sipító fejhangon, amit már Ádám jól ismert, mert a kliensekkel mindig így beszélt, ráripakodott - jobb híján az ajtóra: - Na, tessék gyorsan kinyitni! Nem érünk itt rá estig! Ha meg akadályozza a munkánkat, akkor rendőrt is hívhatunk!

- Hívjanak, addig becsukom – szólt egy rekedt női hang az ajtó mögül.

- Ne, nee! – kiáltott fel Ádám, dehogy hívunk mi rendőrt! – hadarta, és tudta, hogy ezért az ellentmondásért még kapni fog a förtelmes Icukától, de ezzel most nem törődött.

- Tessék szíves lenni, beengedni! Azt hallottuk, rengeteg kincs és régiség van a néni birtokában. Szeretném megnézni őket! – szinte könyörgőre fogta a dolgot.

Pappnénak nem volt ideje egy apró epés megjegyzésre sem, mert mindkettejük megdöbbenésére az ajtó kinyílt és ott állt előttük, elképesztő, bizarr pompájában maga a Kacatkirálynő, Dr. Bartha Berta.

Később, ahogy Ádám visszaemlékezett a történtekre még akkor sem tudta eldönteni, hogy a látvány, vagy az orrfacsaró, azonnali öklendezést kiváltó, szörnyű bűz döbbentette meg inkább.

A rutinos Pappné az ajtónyitás első nyikorduló hangjára azonnal visszatartotta lélegzetét, és kabátzsebébe túrva előkapott egy orvosi maszkot, amit azonnal az arca elé helyezett és elálló, húsos füleire akasztotta annak gumiszalagját.

Ádámnak méltatlankodnia sem maradt ideje, hogy hogy lehet ilyen bunkó egy idősebb kolléga, amiért nem szól, hogy ő is hozzon maszkot. Csupán gumikesztyű volt nála, azt mindjárt fel is fogja venni. De először iszonyatos küzdelmet folytatott a gyomrával, hogy ne rókázzon egyenesen a kliensre.

Ahogy egy kicsit összeszedte magát, megpróbálta értelmezni az elé táruló látványt.

Barta Berta büszkén feltartott fejjel állt előttük. Fején pink színű, gumiból készült, cápa formájú úszósapka volt, lábain gumicsizma, melyek nem alkottak egy párt. Az egyik rikító citromsárga színben, a másik kék-fehér pöttyökkel díszelgett, láthatóan egyik sem az ő méretében. Az úszósapka és a gumicsizmák között szinte hétköznapinak tűnt volna a zöld-lila virágos igazi nylon retró otthonka, ha nem lett volna a nő teste köré csavarva egy sor karácsonyfaizzó. A tény, hogy az izzók egytől-egyig világítottak, még Icát is meglepték. Az otthonka kidudorodó zsebe arról árulkodott, hogy ott lehet valami valamiféle tápegység, mely kiválóan működteti a soros kapcsolású karácsonyfaégőket.

A fiatalember döbbenetét nem lehet szavakkal leírni. Az elviselhetetlen szag ellenére nevethetnékje támadt, amit a hányingerrel együtt igyekezett legyűrni.

A döbbent csendet végül maga a kliens törte meg:

- Jó napot kívánok! – mondta ő is vidáman.

Berta elképedt, amikor ajtót nyitott. Egy vérmes asszonyság és József állt a küszöbön. - József… - gondolta. Tudtam, hogy egyszer visszajön!

- De hát ő meghalt, nem?!! Az autóbaleset! – válaszolta gondolatban magának.

- Igen ez igaz, az autóbaleset. De ez még előtte van, nézd milyen fiatal!

- Hát persze. Így már logikus. Nem, mégsem. Fiatal korában nem is ismertem Józsefet.

- Akkor ki a fene ez? –erőltette magára a kérdést.

- Nem tudom. Derítsük ki!

Miután ezeket fejben végigpörgette, Berta csak ennyit mondott hangosan a két meglepett figurának: - Jó napot kívánok!

- Esetleg bemehetünk? – kérdezte Ádám.

- Most már mindegy – válaszolta neki Berta – jöjjenek, József.

De a szociális segítők nem tudtak bemenni. Ha akartak volna sem tudtak volna. Ráadásul az eléjük táruló látvány és szag miatt inkább visszakoztak, hogy beljebb merészkedjenek. Egészen pontosan csak annyi távolságot tudtak megtenni az előszobában, amennyit az ajtó kinyitásához szükséges hely biztosított. A lakás többi pontján azonban tornyokban állt a lom és a szemét. Valamikor kis csapások lehettek a rengeteg műanyag palack, dobozok, újsághalmok, ruhakupacok és egyes felismerhetetlen, összerohadt, penészes tárgyak között. De mára már a kis csapások is eltűntek, annyi volt csupán, hogy ezeken a helyeken most még csak sekélyebben állt a szemét. A falakról zöldes-barna árnyalatú penésszel és mocsokkal borított tapéta lógott, ki sem lehetett találni, hogy eredetileg milyen volt a színe. Az egyetlen ablakot, melyet a lakásnak erről a pontjáról beláttak, félig eltakarta a szeméthalom, de az üvege amúgy is átláthatatlanul mocskos volt.

- Na, gyere József, mi az, amit meg szeretnél nézni a kincseim közül? – kérdezte csillogó szemmel Berta, majd egy nagyot szippantott az orrába. Ádám megdöbbenve látta, hogy habár olvasta a nő aktájában, hogy ötvenöt éves, mégis legalább tizenöt-húsz évvel nézett ki idősebbnek. Csont és bőr volt, a rózsaszín úszósapka alól pedig csak néhány zsíros, szürkés-őszes hosszú tincs lógott. ki. A szemei viszont lenyűgözőek voltak! A fiú még soha nem látta az őrületnek és a zseniális értelemnek ilyen hihetetlen elegyét, mint ami nő szikrázóan zöld szemeiben ragyogott. Különös kontraszt volt a szempár és a tulajdonosa között. Ádám egy percre teljesen megfeledkezett a szagról és a körülményekről, teljesen elvarázsolva érezte magát.

A következő pillanatban azonban Berta újabbat szippantott az orrában lévő tetemes váladék miatt, ami újabb öklendezési rohamot váltott ki a fiúból. Dr. Bartha mit sem törődve a hányni készülő fiatalemberrel, hirtelen laza mozdulattal oldalra nyújtózott, és az előszoba mennyezetéről lógó lámpára akasztott papírtörlő darabok közül, (melyeket használat után újra és újra visszatett oda száradni) leemelt egyet és belefújta az orrát.

- Na, gyere József, mutatok neked valamit, ami biztosan tetszeni fog! – vigyorogta és koszos kezeivel Ádám felé intett, hogy az bátran kövesse a lakás belseje felé.

Vajon miért hív folyton Józsefnek? – gondolta a fiatalember, de esze ágába sem volt beljebb menni. Azon gondolkodott, mikor kaphatott utoljára Tetanusz elleni védőoltást?

A szájában lévő rágógumi azonban, amit idefelé az úton kapott be, egyre inkább kezdett olyan ízű lenni, mint a lakásban terjengő szag. Kikapta a szájából és tanácstalanul nézett körbe. – Elnézést, Berta asszony, van valahol itt egy szemetes?

Ezt meghallván Pappné felvisított, mint egy malac, és őrjöngve röhögött a maszkja alatt.

- Szemetes! Ez jó! Az egész lakás egy hatalmas szemétdomb, te szerencsétlen! Néz már körbe! – és tovább folytatta a sivító vihogást.

Ádám Bertára sandított. Ezt akkor sem kellett volna, - gondolta - bár tényleg egy idióta vagyok. Megdöbbenve vette észre, hogy Bartha Berta szemeiben gonosz kis fény gyúlt, de a nő csak ennyit mondott: - Várj egy pillanatot, József szívem, máris jövök!

Azzal hihetetlen fürge mozdulatokkal szökellve eltűnt a szeméthalmok között, de kisvártatva vissza is tért.

- Tessék, nyomd ide, József – tolt Ádám elé egy jókora faros-lemez táblát. A fadarabon számtalan megrágott rágógumi díszelgett, mindenféle színben és méretben, gondosan sorban a fatáblára nyomva. Ádám kérdőn nézett a nőre. De az rendületlenül csak tartotta a táblát, majd bólogatott néhányat és mosolyogva mondta: - Na, csak nyugodtan. Nyomd oda bátran!

Ádám a sorban következő helyre nyomta a rágóját és kicsit sajnálta, hogy csak fehér színe van.

- Köszönöm! – mondta Bertának.

- Ugyan, inkább én köszönöm! Mindjárt betelik ez is látod? Akarod látni a többit? Van már vagy tizenkét ilyen táblám, nagyon szépek! Megkeresem neked!

- Ne, ne! Tessék csak hagyni, elhiszem! – szabadkozott Ádám.

- Hát akkor mire vagy kíváncsi? – kérdezte Berta - Hmmm… tudom már, gyere, csak gyere, ez tetszeni fog József drágám - mondta, majd a még mindig röhögcsélő Icához fordult:

- Maga meg igyon egy kis limonádét addig – röhögött most Berta is, és az egyik kupacról leemelt egy sárga folyadékkal teli, kupak nélküli PET palackot, ami ez idáig ott egyensúlyozott egy undorító ételmaradványokkal tarkított egyszer használatos műanyagtányér halmon. A sárga löttyel teli palackot Pappné Ica kezeibe nyomta, de az nem volt elég gyors a hárításhoz. Így a palack a két hatalmas melle között landolt, és mivel Berta elengedte, ő kénytelen volt megtartani. A lendülettől azonban a palackban lévő limonádénak titulált lé a felettes kollegina nyakára, melleire és némileg az állára löttyent. Pappné Ica iszonyattal vegyes förtelemmel konstatálta, hogy a limonádé valójában állott vizelet volt. Szinte bizonyos, hogy Dr. Bartha Berta több napos gyűjteménye.

- A jó büdös k.. anyád! Ordította Pappné Polyák Ilona, akivel a huszonpár éves munkaviszonya alatt soha ilyen undorító dolog nem történt. Kihátrált a lépcsőházba lekapta arcáról az állott vizelettel átitatott maszkját és a szomszéd lakás lábtörlőjére hányt.

Ádám nem tudta mit tegyen. A klienst sem akarta magára hagyni, de ugyanakkor meg akart győződni, hogy a kollégája jól van. Végül úgy döntött, hogy Bertával marad, aki a kis közjátéka után örömtáncba kezdett.

- Jól megkapta, mi?! – mondta – De meg ám! – válaszolta magának.

- Józsefet nem lehet csak úgy kinevetni! – folytatta. – Még szép, hogy nem! Sosem hagynám! – válaszolta ismét csak magának.

Így ment ez percekig, közben úgy nézett Ádámra, mintha dicséretet várna. Továbbra is Józsefnek szólította és csak táncolt, táncolt, amíg a rohammentő meg nem érkezett, amit a bosszúszomjas veterán munkaerő hívott ki közvetlenül a hányás után.

Másnap az események miatt a tőle elvárható reakciót hozta Pappné Icuka: egy árva szót sem szólt Ádámhoz. A fiatalembernek kellett egyedül megírni a jelentést. Azonban kétsége sem lehetett afelől, hogy a limonádés jelenetet ki kell hagynia, ha jót akar magának.

A történtek nagyon felkavarták és nem csak a szag, ha értitek, mire gondolok. Elhatározta, hogy munka után elmegy és megkeresi a pszichiátrián Bartha Bertát. Azt tudta, hogy oda szállította be a mentő. De délután mégsem tudott elmenni, közbejött valami családi dolog. Így hát harmadnap ment látogatóba a helyi kórház pszichiátriai osztályára.

Ott azonban nagyon-nagyon rossz híreket kapott. Kiderült ugyanis, hogy Berta az előző éjjel megszökött. Az ápolók szerint rutinos szökdöső volt, de a fiatal rezidens ügyeletes orvos humanitárius okokra hivatkozva mégsem engedte lekötözni. Rejtély, hogy hogyan szökött ki a zárt osztályról, de sikerült neki.

Egyenesen hazament. A lakók értesítették, a rendőrséget, mert a lakásából őrjöngő, jajveszékelő hangokat hallottak.

Mire kiértek a rendőrök, Berta ott feküdt az üres lakása nappalijában. Ahogy előző nap őt elvitte a mentő, a szemétszállítók még aznap a közegészségügyisek felügyeletével mindent elszállítottak a lakásból, amit fertőtlenítettek és lezártak. Mire megjelent a rendőrség a lakók hívására, a nő már halott volt. A szintén kiérkező mentősök azt mondták eddig még sohasem láttak senkit belefulladni a saját könnyeibe.

Ezeket a részleteket Ádám teljesen véletlenül tudta meg. Amikor szomorúan, a lelkiismeret furdalástól teljesen összetörve, - amiért nem látogatta meg előző nap az asszonyt, ahogy eredetileg akarta - kifelé tartott a kórházból, összetalálkozott egy volt gimnáziumi osztálytársával. A srác nyomozó lett és történetesen ő jött ide a kórházba kikérdezni a személyzetet a szökéssel kapcsolatban. Különös egybeesés volt ez, de Ádám örült neki. Mikor köszöntötték egymást és kiderült, milyen közös okok miatt vannak itt a kórházban, Ádám felajánlotta, hogy igyanak egy kávét a kórház büféjében. Akkor mesélte el a nyomozó Dr. Bartha Berta szomorú történetét, már amennyit ő ismert belőle.

Dr. Barha Berta jónevű pszichológus-pszichiáter volt még pár évvel ezelőtt. Sikert sikerre halmozott, csak a munkájának élt. Egy nap viszonylag későn, de beköszöntött hozzá a szerelem. Állítólag őrült nagy lángoló szerelem volt, ami bizonyos K. József vaisnava lelkész, tanító személyében érkezett el a doktornő életébe. Csakhogy néhány röpke hónapnyi boldogság után a férfi autóbalesetben meghalt. A nő, hiába segített számtalan lelki beteg emberen, ő maga nem tudta magát kigyógyítani a gyászból. Megőrült. Egyre mélyebbre jutott, végül már a munkáját is elvesztette. Tévképzetei, rögeszméi lettek, többször kezelték azon az osztályon is, ahol azelőtt ő maga nagy sikerrel praktizált.

- A történet végét pedig már tudod – fejezte be a mesélést Ádámnak nyomozó osztálytársa.

- Igen, sajnos – mondta Ádám, és összeszorult a szíve.

Epilógus

Az önkormányzat által intézett és fizetett temetéseken sosincsenek sokan. Hogyan is lennének? Aki a szegények temetőjébe kerül, annak feltehetőleg nincsenek rokonai, barátai.

A beszéd rövid volt és rideg, sablonos szavak halmaza. Miután a sírásók gyors kapkodó mozdulatokkal elsimították a földet a sírhalmon, rögtön elsiettek, hogy néhány méterre a frissen elhantolt Dr. Bartha Berta mellett elszívjanak egy cigit.

A sír mellett már csak Horváth Ádám állt. Kicsit közelebb lépett, és kiegyenesítette a kapkodva ferdén leszúrt olcsó kis fejfát. Aztán meggondolta magát. Bertához jobban illik, ha ferde – gondolta - és visszaállította, olyan mókásan csáléra. Kicsit abszurd, de valamiért tudom, hogy neki így tetszene -tűnődött.

„Dr. Bartha Berta 1963-2018” olvasta magában a kis műanyag táblán lévő feliratot. Hirtelen eszébe jutott a gumicsizma, meg az úszósapka. Utána meg a rágógumis tábla. Végül azok a hihetetlen zöld szemek. Elmosolyodott.

Sokáig állt így, maga elé mosolyogva. Végül válltáskájából előkotort egy zöld drótokra felfűzött karácsonyfaizzó fonatot és gondosan a ferde fejfára fűzte. A kis tápegységet óvatosan a fejfa mögött rögzítette és elfordította rajta az apró kapcsolót. Az izzók azonnal világítani kezdtek.

Hiába szikrázott a délutáni napsütés, Berta csillagait aznap ezer nap sem tudta volna lepipálni.

A szerző további fiktív írásai ide kattintva olvashatók el.