Pontosan 200 éve halt meg a történelem egyik leghíresebb figurája

Napoleone di Buonaparte néven látta meg a napvilágot 1769. augusztus 15-én a korzikai Ajaccióban, egy olasz származású kisnemesi családban. Napóleon rendkívül tehetséges és becsvágyó volt, de

a közhiedelemmel ellentétben nem gyötörte kisebbségi komplexus, vagy ha gyötörte is, nem termete miatt.

A korban ugyanis átlagos magasságúnak számított, „a kis korzikai” képe a róla megjelent brit karikatúráknak köszönhetően terjedt el.

A párizsi katonai akadémia elvégzése után, 1785-ben lett tüzér hadnagy. A forradalom 1789-es kitörése után visszatért Korzikára, de a helyi politikában nem tudott érvényesülni, és 1793-ban nincstelenül kellett Toulonba menekülnie. Itt kezdődött üstökösszerű pályafutása: hat év múlva már egész Franciaország teljhatalmú ura, tíz évvel később császára volt.

Az akkor angol kézen lévő touloni kikötőt az általa irányított tüzérség révén sikerült visszafoglalni, ezért 24 évesen tábornokká léptették elő. Az olasz hadszíntérre vezényelték, de a jakobinus diktatúra bukása után helyzete bizonytalanná vált, rövid időre őrizetbe is vették. Az újabb nagy lehetőség 1795 őszén érkezett el, amikor a Direktóriumot vezető Barras őt bízta meg a Párizsban kirobbant monarchista felkelés leverésével.

Napóleon könyörtelenül beleágyúzott a tömegbe, jutalma a belföldi erők főparancsnoki tiszte lett.

Ettől fogva Barras támogatását élvezte, olyannyira, hogy az ő volt szeretőjét, Joséphine de Beuaharnais-t vette feleségül, igaz, valóban szerelmes volt a nála hat évvel idősebb kreol szépségbe. A mézeshetek után Itáliába indult, ahol demoralizált, rongyos seregét a zsákmány reményének felcsillantásával hetek alatt ráncba szedte, és tönkreverte az osztrákokat.

A csatatéren bátorságról, a tárgyalóasztalnál diplomáciai és politikai érzékről tett tanúságot,

Párizsba töméntelen hadizsákmánnyal érkezett vissza. A Direktórium 1798-ban Egyiptomba küldte az angolok ellen, és ő elfoglalta Kairót, a flotta azonban az abukíri csatában vereséget szenvedett, Napóleon csak nehezen tudott visszavergődni a francia partokra.

A hatalmat 1799. brumaire 19-én (november 10-én) vette át, a történelem egyik legügyetlenebb államcsínye csak azért járt sikerrel, mert a franciák addigra minden bizalmukat elvesztették az országot zűrzavarba taszító Direktóriumban. Napóleon 1802-ben örökös konzullá választatta magát, majd két év múlva egy britek támogatta rojalista összeesküvés leleplezése után úgy döntött, hogy monarchiát alapít. A császári címet a szenátus „ajánlotta fel” neki, az ezt szentesítő népszavazás után

a koronát 1804. december 2-án helyezte – az erre az alkalomra Párizsba szólított VII. Pius pápa jelenlétében – a saját fejére.

Vele együtt mindenki lépett egyet előre, családjának tagjai császári hercegi címet kaptak, új nemességet kreált, tábornokait pedig marsallá nevezte ki.

A tőle megszokott eréllyel és lendülettel alakította át Franciaországot: centralizált közigazgatást épített ki, a megyék élére prefektusokat állított. Intézkedett a központi bank felállításáról, szigorú adórendszert vezetett be, konkordátumban rendezte az állam és egyház kapcsolatait.

Legmaradandóbb alkotása polgári törvénykönyve (Code civil), amely módosításokkal ma is hatályban van és világszerte átvették.

A zseniális hadvezér sorra verte meg az ellene összekovácsolt újabb és újabb koalíciókat, győzelmet aratott Ulmnál és Austerlitznél (1805), Jénánál (1806), Friedlandnél (1807), Wagramnál (1809). 1807-ben Nagy-Britannia (amely ellen 1803-tól kontinentális zárlatot rendelt el) és Portugália kivételével minden európai ország szövetségese vagy vazallusa volt, egy-egy testvére ült a nápolyi és holland, a vesztfáliai, a spanyol és a nápolyi trónon. 1809-ben Ausztriába is bevonult, Győrnél „mellékesen” szétverte az utolsó magyar nemesi felkelést. A hatalmának tetőfokára érkezett Napóleon elvált a gyermektelen Joséphine-től, és Mária Lujzát, I. Ferenc osztrák császár lányát vette feleségül. 1811-ben született meg fia, a Sasfiók, akit azon nyomban római királlyá nevezett ki.

1812-ben követte el élete legnagyobb hibáját, amikor korábbi szövetségesét, Oroszországot támadta meg. A hatalmas véráldozatokkal járó borogyinói csata után elfoglalta Moszkvát, de aztán vissza kellett vonulnia, s az orosz télben alig 15 ezer embere vergődött haza. A kudarc után létrejött hatodik franciaellenes koalíciótól 1813-ban Lipcsénél, a népek csatájában vereséget szenvedett és 1814. április 4-én le kellett mondania. Császári címének meghagyásával Elba szigetére száműzték, a trónra a Bourbonok ültek vissza, és megkezdődött az Európa jövőjéről határozó bécsi kongresszus. Napóleon 1815. március 1-jén visszatért Franciaországba, ahol az ellene küldött seregek átálltak hozzá, és diadalmenetben vonult be Párizsba – megkezdődött „száznapos uralma”. Most már hiába ígért békét, egész Európa vonult ellene.

Utolsó csatájában, Waterloonál vereséget szenvedett, s négy nappal később, 1815. június 22-én másodszor is lemondott a trónról.

Ezúttal már az Atlanti-óceán közepén, minden szárazföldtől távol fekvő, de kies és egészséges éghajlatú Szent Ilona szigetére deportálták. Itt halt meg 1821. március 5-én, 51 éves korában, arcát azzal a kabáttal takarták le, amelyet a marengói csatában viselt. Valószínűleg gyomorrák végzett vele, de számos összeesküvés-elmélet is született, a legnépszerűbb szerint megmérgezték. Holttestét 1840-ben Párizsba szállították, ahol az Invalidusok templomában helyezték el. A történelem egyik legismertebb és legvitatottabb alakjának tüneményes pályafutása már kortársait lenyűgözte, halála után pedig a legendák magasságába emelkedett.

Borítókép: korabeli festmény Bonapartéról még 1805-ből