2024.06.20. 13:20
Mennyből a pokolba – akkor most mit várhatunk a magyar csapattól?
Gulácsi Péter Svájc és Németország ellen is a válogatottunk egyik legjobbja volt
Forrás: Napló-archív
Egyszerre jó és rossz előérzetem is volt az labdarúgó-Európa-bajnokság előtt. A magyaroktól büszke szurkolóként továbbjutást reméltem, ugyanakkor feltettem magamban a kérdést: ezúttal tényleg egy polccal feljebb helyezzük a válogatottunkat? Mert az utóbbi évek eredményei alapján egyértelműen álmodozhattunk, de ha a szívünkre tesszük a kezünket, a svájciak és a németek még mindig előrébb tartanak.
Sorozatban harmadjára jutottunk ki az Eb-re, de ezúttal a közvélemény vajon mennyire szakadt el a valóságtól?
A 2016-os kontinensviadalra két nagyon jó meccset játszva a norvégokkal surranópályán jutottunk ki. A skandinávok legyőzésével tehát már megtelt a pohár, majd az Eb-n a csoportkörből való továbbjutás (az osztrákok, az izlandiak és a portugálok ellen veretlenül!) hab volt a tortán. A 2021-re halasztott, részben hazai rendezésű Európa-bajnokságra megint roppant nehezen, de Izland ellen végül egy hihetetlenül emlékezetes sikerrel kvalifikáltuk magunkat. Az elvárás aztán valamelyest nagyobb volt, de a sorsolás után mindenki úgy volt vele, már a pontszerzés is ajándék. Bár a portugálok ellen jött a papírforma, de a franciák és a németek ellen szívvel-lélekkel küzdve, kis híján a továbbjutást ismét kiharcolták.
Megjött az étvágy – vagy inkább már zabálás? – csak ugyanakkor már sokan elfelejtették mi a valóság. Már mindenki tudja, hogy képesek vagyunk jól szerepelni, de ehhez mindennek klappolnia kell. Kőkemény munkával, szervezettséggel, egységgel, és olykor sok szerencsével is, de ide jutottunk, hogy nem ismerve lehetetlent, bárki ellen reménykedhetünk. A csapatnak és a szakmai stábnak ezért hálásak lehetünk.
Az elvárások évről-évre nőttek, a válogatott pedig sokszor azokat még meg is ugrotta. Majd a selejtezőben csoportelsőként, Nemzetek Ligája elitosztályosaként megérkeztünk a 2024-es Eb-hez. A verseny ötödik legértéktelenebb keretével, de a világranglista 26. helyezettjeként vágtunk neki a tornának. Sokan már azt gondolták, hogy a csoportkörből simán tovább léphetünk, de nemzeti tizenegyünk a svájciak ellen túlzottan sok hibát vétett. Bosszantó, hogy a klasszisokkal teletűzdelt németek egy-egy kulcsmomentumnál kaptak némi hátszelet, de a magyar csapat az előző meccshez képest összességében már jobban játszott.
Gulácsi Péter hiába remekelt, de az eddigi stabil védelem mégis megbomlott. Az eddigiek alapján még Sallai Roland dicsérhető leginkább. Fájó, hogy több futballistánk éppen a fontos pillanatban követett el olyan bizonytalanságot, amelyek addig nem jellemezték a játékukat. Talán túl nagy teher volt a vállukon? A két vereség tehát visszarángatott mindenkit a földre, de a skótok ellen hajszálnyi esély még mindig van a továbbjutásra: egy sorsdöntő, élet-halál meccs következik.
Olyan éveken vagyunk túl, amikor ikszes vagy elveszettnek hitt meccseket nyertünk meg, most pedig lehet egy olyan időszak következik, amikor a labda mindig kifelé fog pattanni a kapufáról. Mert ha egy csapat évekig felülteljesít, kizárt, hogy egyszer ne kerülne gödörbe. Van, hogy egyik pillanatban a pokolban érezzük magunkat, máskor a mennyben.
Most csalódott vagyok, ám mégis boldog. Borzasztó volt látni, ahogyan hazánk válogatottja számára az első két meccsen egyáltalán nem jött ki a lépés. Azonban a magyar emberek kétszer két óra erejéig levedlették a különbségeket, és mindenki egyként szurkolt.
Együttesünket pedig még nem kell temetni, hisz még él a remény!
