Élni akarás és elhivatottság jellemzi a Loki legendáját

Az 1991-ben mesteredző címmel elismert szakember a korai évektől kezdve, emlékezetes csatákon át a családjához fűződő kapcsolatáról is beszélt a Hajdú-bihari Naplónak.

Komáromi Ákos, a DVSC női kézilabdacsapatának legendás edzője november 14-én ünnepelte 76. születésnapját. Immár 2004 óta éli nyugdíjas éveit – ahogy magát jellemzi – főállású nagyapaként. Szeretek vele beszélgetni, mert mindig összeszedett, logikus és érthető. „A csecsemőknek minden új” – szokás mondani, vagyis az idősebb generációnak nem kell bemutatni a neves szakembert, de az új évezred szurkolóinak mindenképpen. A Somogy megyei Tabon született, és kicsi korától Balmazújvároson élt, ahol felnőve történelem–testnevelés szakos tanárként kezdett dolgozni. A Darutelepi Általános Iskolában tanított 1963 és ’69 között, egyúttal a kézilabdát is megszerettetve a diákokkal, a felnőtt férfiakkal pedig megyei bajnokságot nyert. Az országos úttörő olimpián 1968-ban előbb ezüstérmet, majd egy év múlva aranyat szerzett a fiúcsapattal, amelynek, Kordás István és Király Sándor volt az erőssége. A fiatal tanárt korosztályos sikereinek köszönhetően a Dunaújvárosi Kohászhoz hívták utánpótlásedzőnek. A Duna-parti városhoz 12 évig, 1969-től 1981-ig kötötte az élete.

– Ebből az első négy évben az utánpótlásnál dolgoztam, majd nyolcig a felnőttekkel. Épphogy feljutott az NB II.-be a férficsapat, de tagjainak többsége a pénzhiány miatt szétszéledt. A sportiskolásokkal kellett feltöltenem az együttest, amely öt évig az NB II.-ben vitézkedett, majd a korábbi játékosok visszatértek és előreléptünk az NB I/B-be. Újabb két év elteltével az élvonalba is felkerültünk, de tiszavirág életű volt a szereplésünk. Ekkor már nagyon hívtak haza Debrecenbe, a DMVSC-hez – mondta a szakember.

Bajnoki cím, öt kupagyőzelem

Akkor, 1981-ben még tavaszi-őszi rendszerű volt a bajnokság, a Loki női csapata épphogy bent maradt az élvonalban. Komáromi Ákos innen emelte magasba az együttest, a fiatalokat bátran beépítve, és felismerve, hogy a Magyar Kupában hamarabb lehet sikereket elérni, mint a bajnokságban. A mester által vezérelt csapat eredményességét az 1987-ben elért duplázás – bajnoki cím és Magyar Kupa-győzelem – mellett a Bajnokok Ligájában és az EHF-kupában vívott, parázs hangulatú mérkőzések fémjelezték. Nem beszélve az 1985-ben, Fradival szemben kivívott első Magyar Kupa-győzelemről, amelyet további négy követett. Érdekes módon az utolsót, az ötödiket emlegeti, főleg az előzménye miatt.

„A DVSC-nél 1981 és 2004 között eltöltött 24 esztendei munkámat csak egyszer szakítottam félbe, mindössze egy évig. A Budapesti Elektromos férfi csapatához hívtak két idényre, amellyel már az első évben bajnokok lettünk. Gyötört a honvágy, meg a családom hiánya, ezért egy esztendő elteltével felbontottuk a szerződésem.”

– Az utolsó meccset játszottuk a „Tromossal” Pécsen 1991. április 30-án, de haza sem jöttem onnan, hanem másnap reggel átültem a Loki buszára, hogy a lányokat a nagykanizsai Magyar Kupa-meccsre elkísérjem. Szerencsére nyertünk, és abban a kiírásban ötödször is miénk lett a kupa, a döntőben a BHG elleni kettős győzelemmel – emlékezett vissza.

Tanulságos csaták

Arra a felvetésünkre, hogy a számtalan harcos összecsapás közül melyek voltak a legemlékezetesebbek, négy találkozót említett a mesteredző, akinek szakmai sikereit a szövetség 1991-ben ismerte el a megtisztelő címmel.

„Nem feltétlenül csak a győztes csatákat emelném ki, hanem a tanulságosokat is.”

– Sosem felejtem el az 1987-es kupadöntőt a Vasas ellen. Aztán az 1990-es csatát a Radnicski Belgráddal szemben, amelynek első ütközetén nyolc góllal kikaptunk idegenben, majd tizenhattal győztünk a visszavágón. Ki ne emlékezne az 1994-es EHF Kupa-döntőre, amelynek első meccsén 23–20-ra kikaptunk Viborgban, amiért 24–21-re visszavágtunk, de sajnos az idegenben lőtt több gól miatt a dánok vihették haza a serleget. Ugyanígy tanulságosak voltak a francia Dijon elleni ütközetek. Itthon Szántó Anna fantasztikus játékával nyolcgólos győzelmet arattunk. Sajnos a balszélsőnk megsérült, ezért nem tudott pályára lépni a visszavágón, ahol 11 gólos vereséget szenvedtünk – hangzott a múltidéző, mely után visszacsöppentünk a jelenbe. Kérdésünkre, hogy mi egy csapat sikeres szereplésének feltétele, a következő választ kaptuk: – Fanatizmus, hivatástudat, a játékosállomány minősége, lelkülete, kohéziója, az egyesület és a szakosztályvezetés potenciálja, hogy mennyire képes egyben tartani az együttest – fejtette ki véleményét Komáromi Ákos.

Szívesen dolgozott volna még

Régebben az emberek hatvanéves korukban vonultak nyugdíjba. Manapság a férfiaknak ugyan 65 év a korhatár, de sokan túldolgozzák magukat, ha tehetik – vezettük rá kérdésünkre a mesteredzőt. Arra voltunk kíváncsiak, hogy szeretett volna-e hatvanon túl is dolgozni.

– Természetesen, de 16 évvel ezelőtt a körülmények arra késztettek, hogy abbahagyjam. Akkoriban a DVSC Kézilabda Kft. ügyvezetője voltam, de már nem tudtam úgy működtetni, főleg anyagilag, ahogy szerettem volna, ezért lemondtam. Bár szerintem hasznos lettem volna az utánpótlás-nevelésben, de nem marasztaltak, és mindenáron én sem akartam maradni – folytatta egykedvűen, bevallva, hogy neki sem volt könnyű a nyugdíjas létet megszokni egyik napról a másikra. – Jó lenne tudatosabban felkészíteni a szépkorúakat az új életre, a váltásra, de sajnos a társadalom manapság sem teremti meg a zökkenőmentes, könnyebben elviselhető átmenetet. Engem unokáink születése lendített ki az apátiából – árulta el.

A szakvezető családjáról eddig nem sokat hallottunk. Komáromi Ákos Tabon, 1944. november 14-én született, édesapja református lelkész, édesanyja tanítónő volt. Négyen testvérek, szerencsére mindannyian élnek. – Nóra nővérem 80 éves, ő a legokosabb köztünk. Orvos szeretett volna lenni, de középiskolai igazgatója nem javasolta mondván; református lelkész lányaként osztályidegen. Kiváló dekoratőr lett belőle. Ugyanúgy Pesten él, mint a 77 éves Györgyi nővérem, aki ötvösművész. Én vagyok a harmadik a sorban, míg egy évvel fiatalabb Gyula öcsém építészmérnökként Miskolcon telepedett le. Évenként egyszer családi találkozót tartunk, ami sajnos idén elmaradt a közismert okok miatt – mondta.

A nagy tiszteletben álló szakember és a kézilabdasportágban ugyancsak elismert felesége tavaly ünnepelték 50. házassági évfordulójukat. Valójában már 56 éve ismerik egymást.

– Éva életem legnagyobb szerencséje. A Darutelepi iskola hetedik osztályától történelmet tanítottam neki, sőt biztos pontja volt a megyei kézilabdatornát nyert korosztályos csapatunknak, amely a döntőben a Sterbinszy lányokkal (Amáliával és Gizivel) felálló Hajdúszoboszlót győzte le. Később egymásba szerettünk. Elsőéves matematika–fizika szakos egyetemista volt, amit abbahagyott, hogy kövessen engem Dunaújvárosba, ahol a Kohász sportiskola utánpótlásedzőjeként kezdtem dolgozni 1969. szeptember 1-jén. Ugyanabban az évben, december 20-án összeházasodtunk, és ebben a városban éltünk 12 évig. Feleségem a női kézilabda-utánpótlás mellett ténykedett. Fiaink, Ákos és Gábor ott születtek. Sajnos Gábort 35 éves korában, 2015-ben elveszítettük. Mikepércsen egy autó ütötte el munka közben – csuklott el a hangja elérzékenyülten.

Köszönet a szurkolóknak

A kézilabda-mesteredző családja és szülei évekig együtt éltek Debrecenben.

„Édesanyám amolyan régi vágású, pedáns pedagógus volt, akit Gábor nagyon szeretett, de társaságát csak négyéves koráig élvezhette. Azt hiszem, hogy mindig hiányzott neki a nagymamája, és az a nevelés, törődés, amit kapott tőle. Kamaszodva hamar önállóvá vált, nagyon jószívű, kedves ember volt”

– mondta a szakember, majd kérdésünkre elárulta, hogy milyen érzés, amikor a szurkolók egykori vezérük, Gábor nevét skandálják mérkőzésről mérkőzésre. – Felemás érzés kerít hatalmába. Egyszerű embernek tartom magam, nem vagyok híve a felhajtásnak. Akkor is zavarba jöttem, amikor az én nevemet harsogták a kézilabda-mérkőzéseken, és most is hasonlóan érzek, amikor a fiam nevét hallom.

„Magamban mégis várom, ha a DVSC futball- és kézilabdameccseit nézem a tv-ben, és jólesik, ha „Komáromi Gábortól” visszhangzik a stadion. Köszönöm a szurkolóknak, hogy öt év múltával is ápolják a fiunk emlékét!”

– mondta hálásan.

Komáromi Ákos vallásos neveltetést kapott. Előfordul ilyen váratlan veszteség után, hogy meginog valaki a hitében. – Édesapám lelkész volt, sokat jártam templomba, felnőttként is, ha tehettem. Általános iskolás korunkban, Újvároson temetések előtt a házaknál öten-hatan éneklő fiúk voltunk. Tucatnyi zsoltárt ismertünk, amiket mostanában újra felidézek. Nagyon megérintenek ezek a vallásos énekek.

„Főállású nagypapa”

Borúra derű – szokás mondani. Szomorúság után boldogság, hiszen öt unokája veszi körbe a szakembert.

– Nagy örömünkre! Ákoséktól négy, Gáboréktól egy. Sorrendben; Gergő 21 éves, Peti 17, Nóra 9, Tamás 6 és fél, no és a 4 és fél éves Enikő, aki Nórával és Tomival sokat van nálunk. Együtt nőnek fel. Le a kalappal feleségem előtt, aki immár csaknem négy évtizede a Debreceni Sportiskolánál dolgozik, s mellette mintaszerűen foglalkozik itthon a kicsikkel. Éjszaka pedig sokszor a különböző papírmunkák kötik le. Kiváló képességű, hihetetlen munkabírású a feleségem, lelkileg talán nálam is erősebb, aki összefogja a családot – fejezte be a „főállású nagypapa”, aki ebben a vírusos világban igyekszik kerülni a tömeget. Meccsekre már nem jár, inkább tévében nézi meg a kézilabda-, kosárlabda-, labdarúgó- és atlétikai közvetítéseket. Visszatérve eredeti végzettségéhez, szeret történelem témájú könyveket olvasni. Saját, kézzel írott naplóit elégette, az összegyűjtött több mint negyven kézilabdaszakkönyvét pedig a Debreceni Sportiskolának ajándékozta, hogy ezzel is segítse az új tehetségek felfedezését.

Csubák Zoltán