13 évesen tartott először énekórát

Hajdúböszörmény - Mindig vezetett kórust, ebből írta doktoriját is, de úgy gondolja, pályáján hangsúlyosabb a pedagógiai munka.

Példaértékű pedagógiai munkásságáért, a magyar zenekultúra érdekében kifejtett több évtizedes tevékenységéért KÓTA-díjat vehetett át Hovánszki Jánosné, a Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Gyógypedagógiai Kar nyugalmazott főiskolai tanára. Az oklevelet és az érmet, mellyel 2004 óta ismeri el a Magyar Kórusok Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetsége a kiemelkedő eredménnyel végzett művészi munkát és a közösségért végzett áldozatos tevékenységet, január 20-án vette át.

– Az alapgondolat már Kodály óta: a zene legyen mindenkié! A zenei élet résztvevőit két részre lehet bontani, a hivatásos és az amatőr zenészekre. A KÓTA egy olyan nívós, országos szervezet, amely odafigyel azokra az amatőr együttesekre és vezetőikre, akik valamilyen módon bekerülnek az országos körforgásba. Ez igazán nagyszerű dolog! – foglalta össze Hovánszki Jánosné. A díjról elmondta, meglepte és nagy megtiszteltetésnek tartja. – Nagyon jól esett az elismerés, és további motivációt jelent számomra – fogalmazott. Az oktató pontosan 40. évét tölti az óvóképzésben, s bár két éve nyugdíjas, óraadóként változatlanul tanít. – A díjat tanár kategóriában kaptam. Nagyon jól látták a KÓTÁ-nál, hogy nekem dominánsabb a pedagógiai munkám, még ha karnagyként is értem el eredményeket.

Így lettem tanár

– Magyar–ének–pedagógia szakos tanár vagyok, és az életemben mindig a zene volt a központban. A pályaválasztásom nagyon érdekesen alakult, hiszen a családomban nem volt zenész, de mindenki, a szüleim, a nagyszüleim is nagyon szépen énekeltek – kezdte a visszaemlékezést Hovánszki Jánosné. Egy nagyon színvonalas böszörményi általános iskolába járt, s 13 éves korában az intézmény énektanár nélkül maradt. Akkoriban kevés ének szakost lehetett találni a pályán, s az iskola hirtelen nem is tudott keríteni egyet sem. – Mivel én egészen kicsi koromtól kezdve zenét tanultam, ezért az igazgatóhelyettes behívatott az irodába, elém tett egy kottát, és nekem le kellett szolmizálni. Majd megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha megtanítanám a társaimnak a dalokat, ő pedig közben ügyelne a rendre. Ez számomra olyan indíttatást adott, hogy utána már nem volt kérdéses, milyen pályát válasszak! – hangsúlyozta az oktató. A másik szerencsés dolognak azt tartja, hogy emberileg és szakmailag is mindig olyan tanárokkal találkozott, akik segítették az útját.

A diploma megszerzése után egy böszörményi általános iskolában és óraadóként a Bocskai Gimnáziumban tanított, így azonnal két korosztályt is megismerhetett. Mindez abban az időben történt, amikor a gimnáziumokban minden évfolyamon volt énekóra, s ezért fel tudta azt mérni, hogy mit jelent heti két órában tanulni az éneket. – Azt gondolom, akkoriban talán nagyobb volt az elfogadottsága a zenének, ének tantárgynak, mint manapság – állapította meg. Néhány év múlva az akkori óvóképzőbe került. – Amikor én kezdtem a pályát, nem volt kérdés, hogy egy énektanár vezet-e kórust: mindenki vezetett, tehát én is. Az óvóképző akkori zenei vezetője látott engem vezényelni a gyermekkart, és hívott az intézménybe. Én azóta, negyven éve ott vagyok – mondta az oktató.

Közös éneklés

Hogy mindig tudott kórussal dolgozni, ezt is nagy szerencsének tartja. – Egyrészt azért, mert szerettem, másrészt pedig a kórusvezetés igazi szabadság az embernek. Nem mondja meg senki, milyen műveket tanítsak, nekem kell kiválasztanom őket. Igaz, ehhez komoly zenei és emberismeret kell, valamint önismeret és pedagógiai felkészültség – sorolta Hovánszki Jánosné. Szem előtt kell tartani, hogy megfeleljen azoknak, akiknek meg kell tanulniuk, legyen mondanivalója, zeneileg olyan szinten megvalósítható legyen, hogy élményt adjon azoknak, akik éneklik. – Hogy ne csak a munkát, az izzadságot lássák, hanem azt, hogy ez szép, élményt ad és érdemes csinálni! – tette hozzá.

Élmény és munka

– A szakmai tetőpontot talán az jelentette, hogy kórusmunkából írtam a PhD-dolgozatomat. A mi szakmánkban ez még a mai napig sem általános. A címe: A kóruséneklés mint a kórustagok személyiségének fejlesztése a perma­nens nevelés folyamatában. 250 kórusban éneklő emberrel készítettem felmérést, a legfiatalabb énekes 13 éves volt, a legidősebb pedig 71 – mondta a szakember. A cél annak bizonyítása volt, hogy ezt egészen kicsi kortól idős korig lehet csinálni, vagyis a kórusmunka végigkíséri az ember életét. Szociológiai szempontból érdekes, hogy ma, mikor mindenki a pénz után szalad, mégiscsak van egy olyan tömeg, aki azt mondja, ezt felvállalja akkor is, ha pénzt nem kap érte. Mert kap egy közösséget, emocionális indíttatást, olyan élményt, amit másutt sem a munkában, sem a családban nem tud megkeresni. – Nagyon-nagyon élveztem a munkát, sok ezernyi oldal szakirodalmat olvastam, szinte nem is vártam, hogy a végére érjek. Közben konferenciákat szerveztünk, előadásokat tartottunk helyben és külföldön is, a kórussal koncerteztünk, szerkesztettem szöveggyűjteményt, ami a hallgatók munkáját segíti, és írtam egy tankönyvet, amelynek most már a harmadik kiadása jelenik meg az egyetemen – foglalta össze Hovánszki Jánosné.

PtkI

A KÓTA

A KÓTA, a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége olyan szakmai szövetség, amely kulturális és művelődési feladatokat lát el. Országos hatáskörű, szakmai minősítéseket kiadó szervezet, melynek célja a magyar énekkari és népzenei kultúra ápolása, hagyományaink megmentése és továbbadása, a zenei műveltség emelése – áll a szervezet honlapján.