Krisztus-népek

Feltámadás, újjászületés, termékenység, tavasz, maga az élet, amit húsvétkor ünneplünk, most pedig, azt mondhatnánk, többszörösen is, mert nem túl gyakran esik ennyire közel a tavaszi napéjegyenlőséghez a húsvét – az idén így járt a hold, és mi is így jártunk.

Feltámadás, újjászületés csaknem egybeesik, okoskodhatnánk, mint ahogy azzal is, hogy Sándor, József és Benedek bojkottálta az eseményt, legalábbis, ami a zsákjukat és tartalmát illeti. De most ez a legkisebb baj.

Feltámadás, újjászületés – ilyenkor azok is eszembe jutnak, akik esetleg bőven ráértek volna még feltámadással, újjászületéssel – illetve az ezeket szükségszerűen megelőző meghalással. Különösen, ha erőszak, azaz emberies brutalitás végzett velük. Mert még mindig se szeri, se száma az olyan embereknek, csoportoknak, sőt, akár intézményes eszméknek, akik vagy amelyek úgy tagolják a ’feltámadunk’ hangsort, mint a régi ruszkiviccben: Fel! Támadunk!

Magam egyre kevésbé gondolom, hogy létezik oly eszme, amelyért elfogadhatónak tartanám erőszak alkalmazását. Még hazaszerető emberként sem tudom felfogni például azt sem, miért ragaszkodhat valaki egy-egy földdarabért annyira, hogy gyilkolásszon miatta, mint ahogy azt sem, miért fáj valakinek annyira a foga egy-egy területre, hogy erőszakkal akarja azt elvenni másoktól.

Kardtól vész, ki karddal él – és ez csak egy mozzanat a nagy próféciák ama tananyagai közül, amelyekből évezredek alatt jóval többet el kellett volna sajátítania az emberiségnek.

Elég most akár csupán „a világ teteje” felé néznünk: voltunk és vagyunk elegen Krisztus-népek (Márai után szabadon). Sokan, még mindig túl sokan.

Fábián György

A szerző blogja