Üzletpolitika

Vagyunk úgy egy páran, hogy akkor

érezzük jól és otthonosan

magunkat, amikor bemegyünk egy üzletbe

– legyen az élelmiszer- vagy ruhás

bolt, pénzintézet, vagy

vendéglátó-ipari egység

– ha ott kedvesen fogadnak

bennünket. Ha éreztetik velünk,

hogy ők vannak értünk, és nem

fordítva. Általában nincs is okunk

panaszra egy-két kivétellel. Én

például azt nem nagyon tolerálom,

ha csak úgy automatikusan, unottan odavetik a

kérdést, de azt sem, ha

szabályosan lerohannak a „miben

segíthetek?” sablonnal. Jobban

szeretem, ha megvárják, míg

szétnézek az üzletben, és ha

valóban segítségre szorulok,

én magam kérem azt az

eladótól.

A napokban egy nemrég megnyílt

étteremben jártam, ahol

külföldiek sürögtek-forogtak a

pult mögött. Ebből

következően tehát nem magyar

specialitással várták a

vendégeket – és ez az

ételeken kívül a

vendéglátásra is vonatkozott.

Ugyanis mindvégig kedvesen mosolyogtak,

néha kézzel-lábbal mutogattak

(holott egészen jól beszélnek

és értenek magyarul), amikor pedig

„viszontlátásra!”

felkiáltással elbúcsúztunk,

vidáman kiáltottak utánunk:

„Sziasztok!”

És érdekes módon ez nem volt

sértő, egyszerűen abban a

szituációban kimondottan kedves

gesztus volt a külföldi

alkalmazottól, aki elképzelhető,

hogy hazájában is hasonló

vidámsággal viszonyul a

vendégekhez, nemtől és

kortól függetlenül.

Másnap ismét arra vitt az utam, s

már messziről megismertem az

üzlet előtt egy széken

üldögélő kedves fiatalembert.

Ám úgy tűnik, hogy nem csak

én őt, ő is megismert engem, és

most már – jogosan – mint

potenciális fogyasztót

üdvözölt: „Helló,

szia”! – és ismét

fülig ért a szája. Talán

mondanom sem kell, hogy ezen túl mindig

náluk veszek majd – többek

között – gyrost…

Fesztiválipari ország

keszünk

Hanyas vagy? Hatvannégyes?!

Aratás

Helyi érték

Vallomás

Hamiskártya?