Vendégjegyzet: Nobel-díj az Európai Uniónak? A válság oka vagy a megoldás az Európai Unió?

„Európa megteremtése nem tűr további halasztást” – jelentette ki 1952. augusztus 10-én az Európai Szén- és Acélközösség első elnöke, Jean Monnet, majd így írt: „Amíg az államok kizárólag a nemzeti szuverenitás alapján szerveződnek, nem lesz béke Európában. Az európai országok lehetőségei túlságosan korlátozottak ahhoz, hogy egymagukban biztosítani tudják népeiknek a gazdasági prosperitást és a legfontosabb szociális eredményeket. Mazsu János jegyzete.

Az európai államoknak következésképp föderációvá, úgymond »európai entitássá« kell szerveződniük, ami lehetővé teszi számukra a gazdasági egységesülést.” Bátor program volt ez, hiszen akkor senki sem mert arra komolyan gondolni, hogy Európa államai – évszázados ellenségeskedés és két világháború borzalmai után – megbocsátanak egymásnak, és együtt vágnak bele földrészünk eddigi legnagyobb vállalkozásába, az Európai Unió megteremtésébe.

A kezdeti lépések óta hat évtized telt el, a célok beteljesülni látszottak újabb és újabb integrációs lépéseken és újabb és újabb tagállam felvételén keresztül. Mindegyik esemény kisebb-nagyobb válságot okozott, de ma jól érezzük, a mostani válság más. Vagy paradigmaváltás következik be vagy pedig végleg széthullik a tagjainak erejét sokszorozó egyesült Európa álma.

Mi tehát a jó válasz a globális válságban sodródva: Európai Egyesült Államok vagy pedig a nemzeti izoláció?

Most üt vissza igazán az, hogy a hat évtizednyi lassú integráció után sincs tisztázva, hogy miféle európai integrációról is beszélünk. Az államok, a nemzetek vagy a polgárok szövetségéről? Rendelkezhet-e egy nemzetállam fölötti szervezet a nemzetek Európájában szuverenitással? Életképes-e nemzetek nélkül a nemzetek feletti demokrácia?

Az Európai Unióban ma valójában Janus-arcú, benne kettős kormányzati rendszer működik: jelen van egyrészt a szubszidiaritás és szolidaritás elvei szerint szervezett többszintű egyeztető rendszer („nemzetek Európájának” De Gaulle-i törekvései alapján), másrészt pedig az a viszonylag részletesen kidolgozott piaci szabályozómechanizmus és annak egységes intézményrendszere (Jean Monnet elvei szerint), amely szigorúan elválasztja az egyre kiterjedtebb körű pénzügyi-gazdasági intézkedéseket a politikai alkufolyamatoktól.

Ráadásul az Európai Unió fejlesztésével kapcsolatban az elmúlt évtizedben legalább ötféle koncepció versengett egymással: 1) a koncentrikus körök Európája; 2) a többsebességes Európa; 3) az Európa a la carte; 4) a rugalmas integráció; és végül 5) az egységes Európa gondolata.

Megállapíthatjuk, hogy ami eddig történt, valójában nem volt egyik irányba sem eldöntő az európai integráció történetében. Most itt állunk kissé tanácstalanul, egymás mellett elbeszélve: kompromisszumok csomagjai, sokoldalúan korlátozott válaszok egy sajátos erőtérben, amelyben a nemzeti/regionális érdekérvényesítés, a tradicionalista szuverenitásfelfogás, az európai gazdasági integráció és a politikai érdekegyeztetés intézményesítésének eddigi rutinjai szerepelnek a mérleg egyik serpenyőjében. A másik serpenyőben pedig egyre sodróbb erővel a világgazdaságban, a globális politikában, a világ hatalmi/nagyhatalmi struktúrájában zajló rövid és hosszú távú folyamatok kényszere, amely az elfoglalható európai szerep (harmadik pólus) érdekében egyre erősebben forszírozza a hatékonyság és versenyképesség érdekében a nemzetek feletti politikai integráció, a föderális „európai egyesült államok” modelljéhez való közeledést.

A mai globális válság merre visz tehát: a végső értékként az egyéni és nemzeti önrendelkezésbe kapaszkodó országok a mozaikjaira hullott Európai Unió roncsai közül lélekvesztőként sodródva egyenként feszülnek a világgazdasági válság cunami-hullámainak vagy kényszerű harmónia támad az európai gálya legénysége körében? De ez meg hogy történhet meg úgy, hogy ne érezze mindenki diktátumnak, idegen érdekek érvényesülésének?

Valójában nincs biztos válaszunk, csak az a hitünk, hogy az alapító atyákhoz méltóan leszünk képesek reagálni.

Jean Monnet emlékirataiban megfogalmazta azt, hogy minden változtatáshoz ki kell várni a megfelelő pillanatot, hiszen Európában „az emberek nem fogadják el a változásokat, csak ha muszáj, de csak akkor gondolják úgy, hogy muszáj, ha krízishelyzet van” … „mindig úgy gondoltam, hogy Európa válsághelyzetek során jön létre, valójában nem a tervező elme, hanem a válsághelyzetekre talált megoldásoknak az összege lesz.”

Legendává vált egyik közeli munkatársával, François Fontaine-nel folytatott beszélgetése, amely rávilágít az európai egységfolyamatok nehézségeire és kimenetelükre:

„– Most néhány órát pihenhetünk, aztán pár hónapunk marad, hogy sikerre vigyük a tervet. Utána…

– Utána – mondta mosolyogva Fontaine – nagy nehézségekbe ütközünk, melyeket arra használunk fel, hogy továbblépjünk. Erről van szó, nem?

– Pontosan. Ön tökéletesen megértette Európát.”

A szerző a történettudomány kandidátusa, egyetemi docens (Debreceni Egyetem)