Képernyő: „Beszélni nehéz”

Fórum van az ATV-ben. Az idejétmúlta műsor mindennap éli a maga keservét, a szélsőségesen elkötelezett nézők két „hírhedett” műsorvezető irányítása mellett szidják a kétharmadot. Se innen, se onnan nem nagy a stílus-választék. Körülbelül száz magyar jó szó az, ami közszájon forog, s azt hiszem, egy sincs közte, amit Kosztolányi a legszebb tíz közé beválasztott. Boda István jegyzete.

Engem persze felüdít mindaz, ami ott hallható, s főként az szerez derűs perceket, ahogyan kérdező és kérdezett egy húron pendülnek. Van abban valami fals harmónia, ami az indulatok sovány mennydörgéseit a fülembe hozza, bár az egy irányba futó szárazvillámok előbb-utóbb kioltják egymást. Pedig egy ilyen populáris egyórácska jó alkalom volt a József Attila-i bölcsesség – „a hozzáértő dolgozó / nép okos gyülekezetében / hányni-vetni meg száz bajunk” – gyakorlására.

A dirigensek közül Gréczy Zsolt a színesebb. Már olyan értelemben, hogy nála nincs árnyalat. S ez az ő híveinek roppant imponál. A nagymamák nem véletlenül „zsoltikámozzák”, s annyi bájjal és gyöngédséggel törlik le róla a tegnapelőtti port, mintha egy ittfelejtett munkásmozgalmi relikvia lenne. Vicsek Ferenc ironikusabb. Önmagával s a partnerekkel szemben is. Tisztában van vele, hogy az ennyire elfogult szitoközön se neki, sem magának az alkalom céljának nem tesz jót s nem is felel meg. A demokratikus egyoldalúság fordítottja a kívánt bizonyosságnak.

Nem véletlenül futnak bele olyan kínos fordulatokba, mint az egyszeri rádióriporter, aki a termelőszövetkezetben akarta tetten érni színes bizonyítékát a társadalmi jótéteménynek. Nyaggatta is a szövetkezeti gazdát, hogy valami eredeti érvet is kipréseljen belőle szándéka bizonyságaként. – Osztán, János bátyám – próbált hangvételben is igazodni a szocialista terepszínhez –, maga már nyilván különbséget tud tenni a régi és a mostani élete közt. – Hát, igen – így a kérdezett. – Aztán – faggatja tovább – lehetne is ezt valamivel bizonyítani? – Mire gondol? – így az óvatosság. – Ilyesmire, hogy egyéni korában például hány gatyája volt Kelmednek? – Na várjunk csak – töpreng a szövetkezeti – egy, kettő, három… tizenkettő! – Na, és most hány van? – Most? Hat! – A riporter meghökken, de kivágja magát: – Na igen, de miből van az a hat? – Hát, abból a tizenkettőből!

És ez még csak stiláris előjátéka annak, ami a Parlamentben történik. Minek tagadjam, kedvenc műsorom az országgyűlés tévés változata is, és nem akarom leszólni a teljesítményt, de mintha ikerváltozata lenne az előbbi vitaműsornak. Sőt! A közhely, miszerint a stílus maga az ember, itt igazán tetten érhető. Egyik is, másik is kimutatja a foga fehérjét. Mintha mindenki ugyanabban a stilisztikai műhelyben inaskodott volna. Vád, leszólás, kioktatás, gúny, fölény, nagyképűség, becsmérlés és még mi minden, s úgy kötik csokorba, hogy a díszmasni a másiknak címzett csomagon a „hazug”, a „hazugság” ékkövével nyomatékosítsa az elsőbbségi küldeményt. Nem tudom, van-e még honatya, aki nincs felcímkézve, s ne lenne rásütve, hogy a szava egy fabatkát sem ér. Pedig hát megvan ennek a költői szabálya, hisz a másikhoz való viszonyunk méltóságérzete mi másban ölthet testet, mint ebben: „Engem esz a lúg, ha fejed mosom”, vagy a „Ház” méltóságához s jelképéhez igazodva keményebb hangütéssel: „Rothadjon a nyelv, mely téged profánál, / Édes enyim szentem, magasztosom.”

Ha egy filmben obszcén, brutálisan közönséges, trágár szavakat hallok, azonnal csatornát váltok. Nemcsak a fülemet, az ízlésemet is sérti. A parlamenti vitákat hallgatva mindig eljátszom a gondolattal: igazán illenék elé a figyelmeztetés: Csak 18 éven felülieknek!