Felnőttként álmodtam

Ki ne ismerné ezeket sorokat? Tisztán emlékszem, strandra indulás előtt gyerekként mindig az imént leírt zeneszöveg részleteit ordítottam torkom szakadtából. Persze soha nem pontosan, talán nem is találtam el egy hangot sem, de attól függetlenül: mérhetetlenül boldog voltam!

Édesapám rendszerint nem találta a fürdőpapucsát, amit természetesen édesanyám pillanatok alatt előhozott valahonnan, miközben ő maga nem tudta eldönteni, hogy melyik fürdőruhájában is brillírozzon. Viszont ezek a részletek egyáltalán nem zaklatták fel a lelkivilágomat, vállaimat megrántva sétáltam el és hagytam őket a házban, bízva abban: hátha hamarabb eltelik az idő.

A lázas készülődések közepette én már réges-régen az udvaron, a zöld gyepen, a kedvenc pöttyös labdámon üldögéltem, a gombafazonú hajamból próbáltam csurisérót varázsolni, miközben már csak a következőkről álmodoztam: gőzölgő lángos, epres vizes jégrém, no meg az otthonról hozott, elmaradhatatlan szalámis szendvicsek lebegtek előttem.

A strandfürdőhöz érve csak kapkodtam a fejemet, hangos gyermekkacaj, mindenhol szülők és nagyszülők, vízbe ugrás és lubickolás, mindeközben igazi magyar slágerek úsztatták a fürdőző tömeg boldog robaját. Abban a minutumban úgy éreztem, hogy ennél nem létezik szebb, és igazabb pillanat.

Mára felnőttem, legalábbis a korom rá a bizonyíték; néhány hete szerencsém volt a Földközi-tengerben is megmártóznom, ami örökre szóló élmény marad számomra. Ugyanakkor, ha néhány évtized múlva feltennék nekem a következő kérdést: hova repülnél vissza az időbe, hatéves lennél vagy huszonhat? – ha az egyszer már átélt gyermekkoromat élhetem újra, akkor a kérdés… nem kérdés.