„Sohasem szakadtam el a falutól”

Pocsaj - A 93. évében járó Kincses Gyula alapítója volt a debreceni Gyengénlátók Általános Iskolája és Nevelőotthonának. Élete során a látássérültek pedagógiájáért dolgozott, miközben szülőfalujáról, Pocsajról sosem feledkezett el. Interjú az iskolaalapító pedagógussal, Pocsaj díszpolgárával.

Sok útravalót kapott szülőhelyétől az iskolaalapító, a helytörténész.

Kincses Gyulát Pocsajban „Gyula bácsiként” jól ismerik. 1926-ban született, ma már ritkán jön „haza”. Mi köti Pocsajhoz, miért szeret ide jönni?

Elköltözésem óta – bő félévszázada – még mindig hazajövök. Tudom, hogy a Csárdaszikről már látható két templom tornya fogad, az évezredekkel ezelőtti lakosok otthonaként is ismert Leányvár dombja, az alján csordogáló Ér vize, az emlékekbe burkolt utcák, az emberek szava és mosolya vár. Itt születtem, éltem gyermekkoromat, itt serdültem ifjúvá. Itt raktam tele tarsolyom az otthon és az emberek egymásba vetett hitéből, megfontolt életviteléből, az emberség és a megtermelt tulajdon becsüléséből. A község iránt érzett kötődésemet még tovább fokozta az az elismerés, hogy 2004-ben Pocsaj Nagyközség Díszpolgárává választottak. 2008-ban javaslatom alapján megalapították a Pocsajiak Baráti Körét, mely civil szervezet célja a helyiek összefogása, az itteni és elszármazott lakosok közös programokban való együttműködése, a lakóhely és értékeinek méltó megőrzése. A falutól sohasem szakadtam el, mindig is pocsajinak vallottam és vallom is magam, mindig szívemben volt, mindig sokat köszönhettem a falunak. Most ugyan már a Szent Erzsébet Otthon lakója vagyok, már tíz éve, de mindig is Pocsaj az igazi otthonom. Hobbimnak a kertészetet, a horgászatot, a néprajzot és a numizmatikát sorolnám, bár a kertészet és a horgászat csak régebbi időre vonatkozik, mikor még erőm is engedte.

Könyvei, publikációi jelentek meg. Milyen témában írt?

Többnyire néprajzi témájú kiadványaim voltak, pocsaji vonatkozásban szintén nem egy írás jelzi a még mai napig tartó haza- illetve hovatartozásomat: Pocsaj község életéből című könyv (2003); Felejtődő szavak, régies kifejezések Pocsajból (2003, 2004); Iskolák, tanítók és diplomások (2009). Több tanulmányom dolgozza fel a pocsaji református, görögkatolikus és a zsidóiskola történetét. A Pocsaj község életéből című könyvet testvérbátyámmal írtuk, a könyv bemutatja az adott emberek életvitelét, életét és aktív tevékenységét. Az iskolák, tanítók és diplomások címet viselő könyvemben többek között az is benne foglaltatik, hogy a községnek is volt Kossuth-díjas operaénekese, aki innen származott, B. Nagy János. A felejtődő szavak, régies kifejezések címmel megjelent könyv a múlt emlékeinek, szavainak, tárgyainak megnevezéseit vetíti elő a mai ember számára.

Több tanulmány jelent meg, közel félszáz publikációm szakmai folyóiratokban, helyi kiadványokban tették közkinccsé. Kutatásaimból hazai és nemzetközi szintű rendezvényeken is beszámoltam, cikkeim külföldön is megjelentek.”

Mi vezérelte a tanítás felé, és affelé, hogy másokon segítsen?

Szüleimtől gyermekként sok mindent kaptam: úgy hitbeli, erkölcsi, mint szellemi tekintetben. Nyíregyházán az Állami Tanítóképzőben kezdtem tanulmányaim, de a háború közbeszólt, a román és szovjet fogság, és hosszabb, hetekig tartó betegeskedés után a Református Tanítóképzőben végeztem jeles eredménnyel, 1947-ben. Pocsajban tanítottam egy évig, majd 1950-ben a Gyógy­pedagógiai Tanárképző Főiskolán gyógypedagógusi oklevelet szereztem. Egy év múlva Hagymássy Ilonával – akkor már feleségemmel – Debrecenben a Siketnémák Intézetében kezdtük együtt közös jövőnket, bízván abban, hogy itt adódik lehetőség számunkra, hogy a hallássérüléssel született gyermekeken gyógypedagógusként segítsünk. Egyetlen fiunk, Gyula, később fülész szakorvos lett. Feleségem óvodában lett a siketek tanítója, a kicsiket fogadta, a hallásnevelést ott kezdte el. Szerettem ott dolgozni, mert olyan valamit adtunk meg egy siket gyermek részére, melyet a természet megvont tőle: ez volt a hallás. Nem hallották az emberi beszédet, nem tudtak utánozni, a hallott szavakat megismételni.

Megvált a szeretett intézménytől, ahol dolgozott, új dologra kérték fel. Hogyan fogadta?

Huszonkét esztendeig dolgoztam itt, a Siketnémák Intézetében, majd következett 1972, amikor megbízást kaptam az országban még elsőként felépítendő Gyengénlátók Általános Iskolája és Nevelőotthona Intézetének vezetésére, működésének megszervezésére. (ma: dr. Kettesy Aladár nevét viseli az intézmény – a szerk.). Én először, amikor felkértek 1971-ben, nemet mondtam, a hallássérülteknél nagyon szerettem dolgozni. Majd rá egy évre elvállaltam. Amikor igent mondtam, egy keleti mondás jutott eszembe, az vezérelt: „Hosszú az út előtte, nehezen érek a végére, de ha meg sem teszem ezt az utat, az az én bűnöm lesz.” Áttanulmányoztam a látássérültek pedagógiáját, könyvekből, kimentem Lőcsére, Pozsonyba és más helyekre tapasztalatot szerezni. Jó hatással volt rám a város, jó volt a kapcsolatom a várossal, oktatási szakemberekkel is.

Hogyan fogott hozzá a számára új feladathoz?

Kapunyitáskor az intézet 70 dolgozója a látássérült gyermekek oktatásának-nevelésének tapasztalatlanságával kezdett otthont teremteni és maradandó ismereteket nyújtani mindazoknak, akik ezt igényelték. A dolgozók, tanárok felvétele is az én feladatom volt, ugyanis meg akarták hirdetni az állást, de én ismertem jó szakembereket, és az iskola igazgatójához mentem, hogy elmondjam, milyen emberre van szükség, engedje meg, hogy kinevezzem a feladatra. Legelőször egy rajztanárt akartam keresni, amely sikerült is. A gyengénlátók iskolájában fel voltak mentve a gyerekek a rajztanulás alól, mert nem látnak. A gyerekek közül a tanárnő tanításával egy év múlva országos aranyokleveles is lett. Továbbmegyek: míg ott voltam, a gyerekek kilenc országból hoztak el első díjat. Angliából, Bulgáriából, Indiából, Japánból, Vietnamból, Lengyelországból, Németországból, Szovjetunióból, Törökországból. Később újabb szakkörök jöttek létre, melyeken szintén jól szerepeltek. A bentlakásos intézmény 150 gyermeknek adott lehetőséget az ottlakásra. Bizonyos hagyományokat, például a látogatási vasárnapot is megszüntettem, ezt követően a szülők mindig jöhettek az intézménybe, ha a gyereknek nincs kötelező hivatalos elfoglaltsága. A konzervatív, régi rendeleteket is módosítottuk. A gyermeknek is szüksége van arra, hogy többször láthassa a szülőt, így erre a lehetőséget megadtam nekik. A szülő és az intézet, a szülő és a tanár kapcsolata javult, a szülő és a többi ember kapcsolata is tartalmasabb lett. Az életművem itt testesült meg nyugdíjba vonulásomig, 1987-ig minden időmet a gyerekekkel töltöttem: napról napra harcoltam a felzárkóztatásukért.

Feladatom volt segíteni őket a továbbjutásban, az innen kikerülőket a továbbtanulásban, hogy belőlük is értékes ember váljon. Megtanítottuk őket látni, nézni, és elfogadtatni velük, hogy ők is tudnak látni, fixálni, és ezen keresztül alkotni.”

Hogyan érezte magát ez alatt a 15 év alatt?

Az itt töltött idő alatt a gyermekek és felnőttek is „malomkövek” voltunk. Azok a malomkövek, melyek másfél évtizedig nemcsak forogtak, hanem csiszolódtak, egymáshoz koptak, formáltak és formálódtak, közben pedig olyan emberi tulajdonságokat alakítottak, melyeket az adott helyzet reális értékeléséhez, a társadalmi beilleszkedéshez, önálló életvitelhez nélkülözhetetlenek lettek. A színpreferencia, színtévesztés területén is végeztem vizsgálatokat, s kerestem a választ a gyermekek korától, nemétől, látásteljesítményétől függő színkedvelésre. Kutattam a színek jelentőségét, a színdinamikai törvények hatását, s azt a színharmóniát, amely a gyermekek életét kellemesebbé, könnyedebbé, elfogadhatóbbá tehetné. Örülök, hogy ott dolgozhattam, és értéket adományozhattam a jövő számára.

- Nagyné kelemen Mónika -

Elismerései

Munkássága, tartalmas élete során igen sok szakmai, egyesületi szervezetek elismerésében részesült Kincses Gyula.