Ez nem a CSI, ez egy baleset, és ami mögötte van

Debrecen - Miközben a helyszínelők próbálják minél jobban elvégezni a munkájukat, számos körülményre kell tekintettel lenniük.

A közlekedési balesetek velejárója, hogy időnként a helyszínelés és a műszaki mentés idejére le kell zárni a fél útpályát, vagy éppen teljes útlezárást kell elrendelnie a rendőrségnek. Ilyenkor szokott előfordulni, hogy a munkájába, fontos megbeszélésre, vagy éppen hazafelé siető, a dugóba beragadó autósok türelmetlenkedni kezdenek, aminek vagy a helyszínen, vagy később hangot is adnak.

De vajon mi is történik pontosan egy ilyen helyszínelésnél? Egyáltalán hogyan telik a napja egy baleseti helyszínelőnek? A Naplónak lehetősége nyílt arra, hogy végigkísérje a Debreceni Rendőrkapitányság két baleseti helyszínelőjének egy műszakját.

Napi rutin

Január egyik keddjének reggelén fotós kollégámmal a megbeszélt időpontban jelentkezünk a Közlekedésrendészeti Osztály Sámsoni úti telepén. A bejutás nem egyszerű, ahogy a társam megjegyzi, az objektumot talán jobban őrzik, mint a Pentagont. Végre bejutunk, megismerkedünk a két helyszínelővel, Gerőczi Mónika címzetes rendőr főtörzszászlós, és László-Kókai Levente rendőr zászlós láthatólag nyugodtan fogadja, hogy mára útitársukul szegődünk: vagy érdekességként fogják fel a feladatot, vagy beletörődtek a sorsukba.

Fotó: Matey István

A műszak eligazítással kezdődik: Tóth Tibor rendőr őrnagy, a Debreceni Rendőrkapitányság közlekedésrendészeti osztályvezetője ismerteti a napi instrukciókat, illetve felhívja a figyelmet a megváltozott jogszabályokra. Aztán a helyszínelők mondják el, hogy ezek mellett még milyen kültéri vagy irodai – utóbbi esetben jellemzően adminisztrációs – feladat vár rájuk, bár, mint az gyorsan kiderül, az élet egy pillanat alatt felülírja a terveket. Az eligazítást követően visszamegyünk az irodaként funkcionáló baleseti helyszínelő és járőr leíróba, beszélgetésbe elegyedünk, hiszen kíváncsiak vagyunk arra, általában mi a napi rutin, miként áll össze egy műszak. A jelenlegi beosztásában 14 éve dolgozó Mónika máris a telefonnál van, és egy utólagos szemle időpontjáról egyeztet, míg a hét esztendeje helyszínelő Levente egy korábbi baleset anyagait véglegesíti, annak érdekében, hogy aztán továbbküldhesse az illetékes eljáróknak.

Ezeknek a dokumentációknak olyan részletesnek kell lenniük, hogy ha valaki öt év múlva újra előveszi, akkor is tökéletesen lehessen rekonstruálni belőle a balesetet”

– mutatja a tengernyi adatot és a nagyon precíz helyszínrajzot a zászlós.

Mindenki ismeri

Éppen a rajzon látható piktogramokról érdeklődnék, amikor jön az értesítés: Hajdúsámson-Martinkán egy földúton ütközött két autó. Azt is megtudjuk, hogy az egyik érintett gépjármű elhagyta a baleset helyszínét. Bepattanunk a rendőrautóba, és irány Martinka. Útközben a rendőröktől megtudjuk, hogy a megyei tevékenységirányítási központ (TIK, nem TEK!), tart kapcsolatot a rendőri egységekkel és a lakossági bejelentőkkel is. A TIK-esnek kell gondoskodnia a további egységek útbaigazításáról, a társszervek értesítéséről, és ha szükséges, az autómentő rendeléséről egyaránt. Mónika telefonon felveszi a kapcsolatot a bejelentővel, kérvén, hogy pontosítsa az ütközés helyszínét. A válasz számunkra nem egyértelmű, egy erdőbe vezető földutat kellene megtalálnunk, amely egy zsilip mellett vezet el egy töltésen. Mónika hiába kéri, hogy mondjanak egy utcanevet, ahol le kellene fordulnunk, a válasz annyi, a Csikós-erdőt „mindenki ismeri”.

Nos, ezek szerint mi pont nem tartoztunk bele a mindenkibe, de végül csak megtaláljuk a területet és a fekete színű autót.

Fotó: Matey István

A kétnyomsávos úton a kijárt részen csak egy autó fér el, így ha kettő találkozik szembe, mindkét félnek le kell húzódnia a töltés szélére, annak érdekében, hogy el tudjanak haladni egymás mellett. Megkezdődik a helyszínelés, mivel nemrég esett a hó, a nyomokból a szakemberek könnyen összerakják, mi is történhetett, de természetesen kikérdezik az érintettet, és rögzítik a nyomokat. Leventétől megtudjuk, ha egy helyszínelés megkezdődik, azt minden esetben végig kell vinni. A kikérdezés során olyan apróságokat kellett tisztázni, mint például, mit jelent az erdőből kifelé vagy az erdőbe befelé fogalma: ugyanis a bejelentő ezekkel a kapcsolatban eddig tévedésben élt. A hóban meglévő nyomok elárulják, csak a fekete autó próbált meg lehúzódni annak érdekében, hogy elkerülje a csattanást. Eközben a rendőrök a bejelentőtől megtudják, a másik gépkocsi pár kilométerrel arrébb, az erdőben van. Arra a kérdésre, hogy a bejelentő miért olyan biztos ebben, az a válasz érkezik, ismerik az illetőt, és tudják hova ment. Ráadásul az az örömhírük van számukra, hogy elszökni sem tud, mert mindenki itt közlekedik, mert ez a legjobb út. Tehát nincs más dolgunk, csak követni az utat, és máris meglesz a másik autó a tulajdonosával együtt.

Az utak királya

Mint kiderült, a martinkai El Camino a Dakar-rali mezőnyét is komoly próbatétel elé állította volna, és természetesen több elágazással bír – köztük nem egy olyannal, ami a mi „legjobb utunkhoz” képest valóságos autósztráda. A körülményekhez megválasztott sebesség ellenére abban biztos vagyok, hála a „legjobb útnak”, egy jó ideig egyikünknek sem kell majd vesekő kezelésre járnia. Hiába is fordulnék segítségért a mobiltelefonomhoz, a Csíkos-erdő valahogy kimaradt a Google-autó útvonalából, ennek ellenére egy irtáson gyorsan megtaláljuk a keresett járgányt. Levente megkérdezi az ott dolgozóktól, hogy hol találjuk J.-t, a bordó gépjármű sofőrjét. Válasz gyanánt mindenki egy gyorsan közeledő traktorra mutat, amiből egy meglehetősen felindult úriember hadonászik és kiabál felénk. Ő még mindig nem J., hanem a helyi erdész, aki sérelmezi, hogy miért álljuk el az utat. A zászlós türelmesen elmagyarázza, bizony azért, hogy ne tudjon mellettünk szó nélkül elhajtani, majd ismét megkérdezi, hol találjuk a titokzatos J.-t. Mint kiderült, a jóember a domb mögötti részen dolgozik, idővel fel is tűnik a horizonton. Vagy órabérben fizetik, vagy sejt valamit, de láthatólag nem töri össze magát azért, hogy minél gyorsabban odaérjen hozzánk. Közben megvizsgálva a kocsit, gyorsan rátalálunk a friss sérülésekre a bal elején.

A lehúzódás fajtái

A végül csak célba érkező J-t Mónika kérdezi meg arról: tudja-e, hogy miért vagyunk itt? Természetesen elképzelése sincs, így felvilágosítják, egy közlekedési baleset miatt keressük, de emberünknek semmi nem rémlik, vagy szimplán nincs tisztában azzal, mit is jelent egy közlekedési baleset. A rendőrök szeretnék tudni, hogy akkor mikor, és hogyan keletkeztek a sérülések az autóján, mire J. megvilágosodik: „Ja, ez? Hát, összeütköztünk!”

Fotó: Matey István

Innentől felgyorsulnak a dolgok, a sérüléseket megvizsgálva egyértelműen passzolnak a fekete kocsin keletkezetekkel. Hősünk természetesen teljesen máshogy élte meg az incidenst, szerinte ő lehúzódott, míg a másik fél nem. Amikor szembesítik azzal, hogy ilyen szempontból a friss hóban csak a fekete autóhoz köthető nyomok vannak, ódzkodva bár, de elismeri a felelősségét: „Akkor lehet, hogy nem húzódtam le.” Végül megússza egy helyszíni bírsággal, de közli, hogy csak abban az esetben írja alá a jegyzőkönyvet, ha nem kell fizetni. A rendőrök türelmesen elmagyarázzák, hogy csak a tőlük kapott csekket kell befizetnie, a többit a két biztosító elrendezi majd. Erre megnyugszik, bár nyomatékosan kijelenti, hogy ő márpedig nem fizet. Na jó, a csekket csak be fogja.

Természetesen a rendőrautó mások figyelmét is felkelti, hamarost érkezik egy rokon, aki segítő szándékkal, tanácsokkal látná el J.-t, mint például, csak meg kell kalapálni az autót, és ezzel párhuzamosan a bejelentőt is:

Ütnek egyet-egyet, oszt’ barátság!”

A zászlós erre felszólítja a hozzátartozót, hogy tartózkodjon ezektől a kevésbé előremutató gondolatoktól. Visszamegyünk a töltésre a károsulthoz, akit tájékoztatnak a fejleményekről, majd irány ismét Debrecen.

Egy utószemle veszélyei

Egy gyors étkezést követően a helyszínelőkkel a Segner térre hajtunk, ahol a reggeli telefonos egyeztetés alapján már vár minket egy hölgy, akit nemrég elgázoltak a gyalogos átkelőhelyen. Mivel az incidenst követően később fájdalmai voltak, ezért az orvosi ellátást követően bejelentést tett a rendőrségen. Ugyan még nincs itt a délutáni csúcsforgalom ideje, de így sincs könnyű dolga a két helyszínelőnek, hiszen úgy kell végezni a munkájukat, hogy közben a kocsik pár centire haladnak el egymástól, és természetesen a kíváncsi sofőrök többet nézik az attrakciót, azaz a helyszíni szemlét, mint az utat. Kikérdezik a hölgyet, aki pontosan megmutatja, hol is történt az incidens, természetesen minden lényeges momentumot megjelölnek, feljegyeznek.

Fotó: Matey István

A jegyzőkönyv elkészülte után térfigyelő kamerák felvételeit szerezzük be, majd a Hajdú-Bihar Megyei Rendőr-főkapitányság épületébe vezet az utunk.

Fékezés nélkül rohant bele

Már útban vagyunk a főkapitányság épületébe, amikor jön az újabb jelzés, baleset az Ady Endre út és a Nagyerdei körút kereszteződésében.

A helyszínre érve kissé megdöbbentő látvány fogad, mindkét kocsi lesodródva az útról, egy az orránál összetört kék színű Volkswagen majdnem az erdőben, egy ezüst színű Suzuki pedig az út melletti árokban pihen. Utóbbi két utasát már elvitték a mentők, egyikük könnyebben, míg a másik utas súlyos gerinc- és fejsérülést szenvedett.

Fotó: Matey István

Egy tapasztalt helyszínelő már néhány pillantásból fel tudja mérni, hogy nagyjából mi történt. A pontos képhez azonban természetesen meg kell hallgatni a baleset résztvevőit, ha csak éppen nem szorulnak orvosi ellátásra. A vétkes, és láthatólag sokkot kapott sofőr elismeri a hibáját, elmondása szerint nem igazán ismeri a környéket, és valamiért annyira a távolban lévő köztemető épületére koncentrált, hogy nem vette észre a kereszteződésben a balról szabályosan közlekedő Suzukit, és fékezés nélkül az oldalába rohant.

Amíg Levente a sofőröket kérdezi, addig Mónika megkezdi a helyszínelést. Előkerülnek a jellegzetes eszközök: az egyes részletek jelöléséhez számozott fémtáblák, bóják, mérőlécek, kerekes távolságmérő, valamint kréta, fényképezőgép, alkoholszonda, kesztyűk, plusz nejlonzacskók az apró szemcsék begyűjtéséhez. Ezután következik a mérés, ehhez először rögzíteni kell a „rögzítési pontot” (az origót), azt a pontot, amihez viszonyítva történik a helyszín felmérése és szerkesztik meg a helyszíni rajzot. A szemle során elsődlegesen féknyomokat keresnek, de dokumentálni kell a lesodródás, a lehaladás jeleit, de ugyanúgy a karcolások, a törött darabok, a kiömlött folyadékok is mind olyan nyomok, amelyeket meg kell örökíteni.

Egy után mindenki

Eközben a járőrök biztosítják a baleset helyszínét, irányítják a forgalmat, mivel a szemléhez le kell zárni a kereszteződést. Itt már kiütközik az emberi viselkedés és gondolkodás különössége: az egyik türelmetlen autós nem várja meg, hogy a járőr az ő kocsisorának is szabad jelzést adjon, visszafordul, hogy másik útvonalat keressen magának. Erre a mögötte lévő összes autó, plusz az érkezők is mind megfordulnak, gondolván, hogy a baleset miatt egy időre teljesen lezárták a kereszteződést.

Fotó: Matey István

A szemle befejeztével indulunk a kórházba a sérültek állapotáról érdeklődni, illetve beszerezni az orvostól a szükséges dokumentumokat. Mivel súlyosan sérült is van, ezért azt, hogy pontosan mi is történt, büntetőeljárás keretében vizsgálják ki.

Baleset és ami utána következhet

A kórházból visszafelé tartva a rendőrségre arról beszélgetünk a helyszínelőkkel, hogy egy-egy baleset mennyire meg tudja változtatni az emberek életét.

Egy ilyen esemény kapcsán minden érintettnek rengeteg gond szakad a nyakába”

– világosít fel Levente. – Felépülnek-e a sérültek? Mi lesz a kocsival, rendbe lehet-e hozni, vagy totálkáros az egész? Ha valahol csak egy autó volt, de azt munkába járásra használták, hogy oldják meg ezután a napi közlekedést? Ezek csak az alapkérdések. Az előbbi balesetben vétkes nőn láttam, hogy nagyon megviselte az ütközés. A másik autó egyik utasa a szeme előtt hörgött a földön, mert éppen alig kapott levegőt, és az anyagi kár is tetemes volt első ránézésre. Ezek a dolgok valakiben már a balesetnél tudatosulnak, de akad, aki hazaérve kezd el ezen gondolkozni, mert addigra vetkőzi le magáról a sokkot – mondja.

Az igazi robotzsaru

De természetesen ez az eseménynek nem csak a baleset résztvevőire és azok családjára vannak hatással, hanem a rendőrökre is.

Ha nekünk mennünk kell, akkor biztos, hogy valami rossz történt. Sokszor megesik, hogy a műszak vége előtt nem sokkal érkezik egy riasztás. Ez azt jelenti, hogy aznap megint nem fogsz időben hazaérni, és ezt el kell fogadtatni magaddal és a családoddal is. Aki ezt nem tudja elviselni, ne menjen helyszínelőnek”

– enged betekintést a munkájukba Mónika, miközben visszaérkezünk az irodába, ahol elkezdődik a baleset adminisztrálása, és a formanyomtatványok kitöltése. Mivel lassan vége a 12 órás műszaknak, így még beszélünk azokról a gondolatokról, kérdésekről, amelyek a nap során fogalmazódtak meg bennünk.

– Mindent fel kell vinni a Robotzsaru nevű integrált ügyviteli, ügyfeldolgozó és elektronikus iratkezelő rendszerbe, majd a baleset helyszínen rögzített vázlatból készül egy megszerkesztett rajz, amely felülnézetből mutatja a helyszínt, az időjárási körülményeket és, azt, hogy mi történt. Amíg ez nincs meg, nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy bármi máson gondolkozzunk. Ehhez a munkához is kell egyfajta elhivatottság, mert valamilyen szinten emberi sorsokat, életeket is befolyásolunk a döntéseink függvényében. Ezért nagyon fontos, hogy reálisan kell értékelni a látottakat – hívja fel a figyelmet a zászlós.

Nincs mese, bírni kell – ez hivatás

– Ahhoz, hogy mi a munkánkat ellássuk, egyszerre „érdektelennek”, és pedagógusnak is kell lennünk – ismerteti Mónika, aki jelenleg az egyetlen női baleseti helyszínelő a megyében. – Természetesen mi is emberek vagyunk, sajnáljuk az áldozatokat és együttérzünk a hozzátartozókkal. Megpróbálunk segíteni nekik, és türelmesnek lenni velük szemben, hiszen sokkhatás érte őket, de amikor elkezdődik a szemle, mindent ki kell zárnunk, különben nem fogunk precíz munkát végezni. Nekünk különösen fontos a nyugalom, a szemle során függetlenítenünk kell magunkat a külső körülményektől, még akkor is, ha közben pár méterre például egy édesanya tartja az ölében a már nem lélegző gyermekét, mert ő hamarabb ért ki, vagy éppen könnyebben sérült a balesetben – vázolja a nehézségeket a címzetes főtörzszászlós.

Elmenni a falig

Levente azzal kapcsolódik mindehhez, hogy elmondja, bár egy ütközésnél rengeteg a dráma, a baleseteknél mégsem jellemző agresszió. Inkább az fordul elő, hogy az emberek megpróbálják félrevezetni őket, vagy nem ismerik el a felelősségüket, mivel meggyőződésük, hogy ők nem hibáztak. Ilyenkor képesek elmenni egészen a falig a vélt igazukat bizonygatva. Ezeket a szituációkat mindig nyugodtan kell kezelni, ellenkező esetben, ki tudja, meddig fajulna a vita.

Fotó: Matey István

A zászlós szerint ebben a szakmában a legnehezebb a bizonytalanság, ugyanis időnként előfordul, hogy nem tudják, mi vár majd rájuk megérkezéskor. Mónika is egyetért, kiegészítve azzal, hiába a kiszámíthatatlanság, ez nem szabad, hogy látszódjon rajtuk.

Arra jár, emlékezik

Azt tanították az öregek, hogy soha ne lássák rajtad a bizonytalanságot, hogy nem tudod, mit akarsz.”

Előfordul, hogy kevés információval rendelkezünk, és útközben, vagy a helyszínen derül ki, hogy halálos baleset történt. Az ilyen esetben más az eljárás rendje, újra kell gondolni, hogy miket kell majd tennünk, kiket kell értesítenünk, informálnunk. Minden helyszínelőnek megvan a maga módszere arra, hogy miként kezelje utólag a megrázó eseteket. Nálam szerencsére a részletek hosszú távon nem ragadnak meg, de ha épp ismét arra járunk, az beugrik, hogy itt és itt mennyien hunytak el. De ezen nem szabad elmélkedni, mert nehéz lenne idővel feldolgozni a tragédiákat.

- Molnár Szilárd -

Szubjektív

Nem könnyű a baleseti helyszínelők élete. Amikor őket riasztják, akkor biztos, hogy valami rossz történt. A foglalkozásukból a közlekedők általában csak az útlezárást, a kocsisort, a dugót érzékelik, amiből egyenesen következik a késés, és az ezzel járó bosszúság, idegeskedés, aminek vagy a helyszínen vagy az interneten adnak hangot. Pedig észrevehetnénk azt is, hogy ők is a munkájukat végzik, de főleg azt – hogy ők is emberek. Molnár Szilárd