Erdélyi mélységekbe és magasságokba röpít Margittai Gábor új könyve

Az arisztokrata szóra mára sajnos rásült egy kommunista billog, ami dölyfösséget, túlzott távolságtartást és egyéb negatív sztereotípiákat takar. Ez viszont azért is különösen kegyetlen, mert ha ezek a nemesi családok nem léteztek volna, egészen másképp alakult volna a magyar írásbeliség, a kultúra, a honvédelem története.

Erdélyben az arisztokrácia léte nemzetmegtartó erő volt, amit bizonyít, hogy a román vörösök, de már a Trianon utáni új honfoglalók, is mindent megtettek, hogy elűzzék őket, hogy elrabolják vagyonukat, ingóságaikat, és persze ingatlanjaikat.

A bebörtönzéstől sem riadtak vissza. Hogy láthatatlanná tegyék őket vagy, hogy olyan messze üldözzék a nemesi származékokat, hogy azoknak még esélyük se lehessen visszatérni, visszavenni azt, ami évszázadokig a családjuké volt.

Ám, mint Margittai Gábor is írja könyvében, az erdélyi nemesség, birtokosság és nagypolgárság életében az igazi törés már korábban megtörtént. Trianon után egy évvel, 1921-ben a romániai „földreform” keretében néhány tollvonással (mint Trianonban), tettek tönkre olyan ősi magyar famíliákat, amelyek már a középkortól jelen voltak Erdély földjén. Ekkor érezte meg a Magyarországról lekapcsolt régió, hogy milyen jövőt tartogatnak az új honfoglalók. Ez a jövő, ami mostanra mi magyarok, erdélyiek jelene lett, mutatkozik meg Margittai Gábor képanyagban is gazdag könyvében, amely az elmúlt évek, hónapok romániai magyarellenes lépéseit is felgöngyölíti.

A kötet részleteiben bemutatja, hogy egy erdélyi arisztokratának ma sincs egyszerű dolga 30 évvel a rendszerváltozás után. Mindemellett

józan ésszel fel nem fogható az, hogy a tömérdek kastéllyal, kúriával mennyire kegyetlenül elbánt a balkáni Románia, amely még a 24. órában sem enged, inkább hagyná elporladni a romokat, csak vissza ne „üljön” a magyar gróf, a magyar báró az elkobzott úrilakokba.

Ám a hely szelleme sem engedi az elszakadást, az ellen pedig Bukarest sem tehet semmit.

A báró Kemény család 1945 után ideig-óráig még talpon tudott maradni Bukarest árnyékában, de kegyetlen sors várt rájuk is. 21. századi erdélyi jelenlétüket folytonos pereskedésekkel próbálják meghiúsítani, hiszen a család önmaga egy hatalmas fekete folt Románia makulátlannak hazudott kisebbségvédelmi abroszán.

Erdély egyik legősibb főnemesi családjának, a bölényfejes Wassoknak ma már csak egy árva kastélyuk áll a Mezőségen. A többit gyűlöletből, haszonlesésből lerombolták

– írja Margittai. A messze földön híres kastélykertet is letarolták, beszántva egzotikus fáit, bokrait megálmodójuk sírjával együtt. Kisebb emlékhelyek, kihalt gyülekezetek ütött-kopott kegytárgyai meg egy lemálló címerű sírkő. Ennyi maradt meg mára a Wassok látható Erdélyéből. Azokon a tájakon, ahol éppen az utolsó magyarok térnek meg őseikhez. Márpedig Erdély szerelmét, a magyar, román és szász kultúra szövetéből álló hajdani világot nincs író, aki ma hevesebb lángon tartaná, mint szentegyedi és cegei gróf Wass Albert, a magyar irodalomtörténet és a román történeti irodalom Antikrisztusa. Akár tetszik, amit ír, akár nem. Akár olvassuk őt, akár nem.