Lélekmelengető emlékek

Illetve, ahogy gyerekkoromban édesapám szűnni nem akaró (esetleg a mi folyamatos nyaggatásunknak engedő) lendülettel dobálja öcsémet és engem a magyar tengerbe, ahol nem mellesleg minden évben megépítettük a világ legjobb, sárból készült várát.

Aztán felrémlik kamaszkorom, amikor olyan szerencsés helyzetbe kerültem, hogy éveken át – egyik legjobb barátomnak köszönhetően – három heteket töltöttem Siófokon. Fel-felvillannak ebből a korszakból az asztalon táncolós, az „A királyé nem leszek, nem leszek / Akkor inkább elmegyek, elmegyek / Soha vissza nem jövök, nem jövök már” számot teli torokból éneklős, a naplementét egy helyi fiúval végignézős, hajnalban gofrit sütögetős, sátorban alvós júliusok. Ezt követték a fiatal felnőtt évek, a vőlegénnyel borozgatós, nagyokat beszélgetős üdülések.

S máris elérkeztünk a jelenhez, a családos, kisgyerekkel bokáig érő vízben pancsolós balatoni pihenésekhez. Azt egyelőre nem tudom, hogy a szív- és érrendszeremre milyen hatással vannak/lesznek ezek az utak, mindenesetre az bizonyos, hogy a lelki egészségemhez mindenképp hozzájárultak.