A hivatás, amely egyszerre szól boldogságról és fájdalomról

Minden munkának megvan a maga neheze, mégis vannak pillanatok, amikor kicsit lehet lazítani, például egy nagyobb projekt lezárása után. Kevesen írnánk alá egy olyan munkaszerződést, amelyben az áll: nincs lehetőség hibázásra! Nem lehet könnyű minden percben tökéletesen helytállni, de Szabó-Nagy Rita megpróbálkozott a „lehetetlennel”. Közgazdászként a szállodaiparban dolgozott, majd gyermekei születése után úgy döntött, a vendéglátást maga mögött hagyja, és egy teljesen új területen próbálja ki magát. Ma már különböző ceremóniákon találkozhatunk vele, ugyanis a fiatal balmazújvárosi nő szertartásvezetőként dolgozik.

Öt éve annak, hogy eldöntötte, polgári búcsúztatóként kíván az emberek segítségére lenni. Állítása szerint idő kellett ahhoz, hogy fel tudja dolgozni a temetésen való részvételt, megtapasztalni azt a fájdalmat, ami egy-egy búcsúztatón jelen van. Majd úgy vélte, jót tenne számára, ha az életnek nem csak az elmúlás részét ismerné meg közelebbről, emiatt úgy döntött: esküvők lebonyolításával fogja a szívét melengetni. Szabó-Nagy Rita a Naplóval osztotta meg, milyen érzés ugyanazon a napon megélni az élet legszebb és legkeservesebb pillanatait.

Méltó búcsúzás

„A munkám során megismertem az élet két végletét, ahol kezdődik, és a másik oldalt is, ahol véget ér.”

– Egy olyan hivatás szerelmese lettem, ahol nincs hibázási lehetőség, hiszen bárhol is álljak ki beszédet mondani, a jelenlévőknek az a „nagy napot” fogja jelenteni. A szerelmesek a kitűzött napon kötik össze az életüket, ha pedig egy polgári búcsúztató a megálmodottak szerint sikerül, akkor az egy félmegnyugvás a család részéről, elmondhatják: méltóképpen elbúcsúztatták szerettüket. Nyilvánvalóan a legjobb, ha a családtagok – akár esküvőről, búcsúztatóról is legyen szó – a felolvasás előtt ellenőrzik a szöveget, az adatokat, viszont legtöbbször a párok nemet mondanak a lehetőségre, ugyanis esküvőjükön kívánják először hallani a leírtakat – nyilatkozta lapunknak, majd elárulta, lelkileg hogyan élte meg a temetéseken való részvételt.

– Nem tudom miért, de valahogy mindig is közel állt hozzám, hogy segítsem az embereket. Úgy gondolom, ha már a munkámmal tudok segíteni a családnak azzal, hogy méltóképpen elbúcsúztatom azt az embert, akit szerettek, az már mindent megér. Elég sok mindent megélek egy munkanapon, nem egyszer volt, hogy éppen hazaértem egy temetésről, átöltöztem, kicsit relaxáltam, majd elindultam egy esküvőre, ahol természetesen a pár azt várja (jogosan), hogy csodálatossá tegyem a napjukat – mondta.

A szertartásvezető úgy véli, nagyon fontos az átszellemülés, valamint az, hogy a szertartásvezetőnek minden pillanatban ott kell lennie fejben az eseményen, nem lehet elkalandozni.

Az empátia elengedhetetlen

– Persze vannak dolgok, amiket soha nem felejtek el, akadnak olyan életutak, amiket nem lehet az embernek kitörölnie a fejéből. Többek között a gyermekek hősies helytállását a betegségük ideje alatt, és a szülők, nagyszülők arcára kiült fájdalmat sem lehet elfelejteni, csak együtt élni vele – fűzte hozzá, ezt követően megfogalmazta, kiknek ajánlaná, hogy szertartásvezetőként élje az életét.

– Óriási empátiával kell rendelkeznie annak, aki temetéseken kíván szertartásvezető lenni, továbbá tanácsolom, legyen nagyon erős lelkületű. Amikor kiáll, ott már nincs lehetőség arra, hogy elsírja magát, együtt kell érezni a hozzátartozókkal, de olyannyira nem engedheti el magát, hogy ne tudja elmondani a beszédet – mondta, majd kiemelte: – Ha pedig valaki azon gondolkodik, hogy esküvőkön szeretne szertartásvezető lenni, akkor azt tanácsolom, mindig tartsa fontosnak az első benyomást. Mindig azt mondom a pároknak is, az összes jelölttel menjenek el egy kötetlen beszélgetésre, ha pedig megvan a kölcsönös szimpátia, akkor már félsiker – fűzte hozzá végezetül.

Nagy Emese