Iskolázás, Tetris, tazók: így szórakoztunk egykor

Bezzeg a mi időnkben! – hallottam sokszor gyerekként, manapság pedig azon kapom magam, hogy azóta is jó nagyot fordult a világ, mióta én felcseperedtem, s talán néha én is elharsogom ezt az ominózus mondatot. Minden kornak megvannak a maga szépségei és jellegzetességei, nem ördögtől való dolog, hogy a mai kor gyermekei talán el sem tudják képzelni, milyen volt az a világ, amikor még nem az okostelefonok, tabletek és egyéb műszaki kütyük uralták a világot. Amellett azonban, hogy az ember elfogadja a jelen vívmányait, mindig szívesen nosztalgiázik is. Ez a cikk sem hivatott többre, minthogy néhány ma már retrónak számító, kedves szabadidős tevékenységet felelevenítsen. Mindezt a teljesség igénye nélkül, hiszen nem jut hely mindennek, illetve a ’80-as évek szülötteként én sem tudhatom, az előttem lévő generációt éppen mi hozta lázba.

Iskolázás, gumizás

Kezdve az ügyességi játékokkal, nagy népszerűségnek örvendett az úgynevezett iskolázás. A játék lényege az volt, hogy krétával rajzoltunk fel az aszfaltra (vagy egy pálcával a homokba) 8 rubrikát megszámozva, ami az iskola nyolc osztályát jelentette. Szükség volt még egy apró kavicsra vagy valamilyen dobóeszközre, amivel sorra bele kellett találni az éppen következő kis négyzetbe. Ezután egy lábon ugrálva kellett eljutni a célig, felvenni az apró kavicsot, visszaugrálni a kiindulópontra, majd folytatni a „tanulmányokat”. Az nyert, aki leghamarabb elvégezte az iskolát, vagyis beletalált a négyzetbe, valamint nem ért le vagy lógott ki a lába.

Leginkább a lányok körében azonban más ugrándozós játék is hódított. Ennek nemes egyszerűséggel az volt a neve, hogy gumizás. A játékhoz szükség volt egy hosszabb gumikötélre, amit két egymással szemben álló személy a bokájára illesztett, hogy kifeszítse. Majd a játékos (vagy játékosok, mert egyszerre akár többen is beállhattak), különféle koreográfiákat eszközölt a gumikon: mellé, közé vagy éppen ráugrott. Mindeközben vicces mondókákat skandáltak, például azt, hogy essza-essza-­essza-sza-be-ki-rá-rá-rá-be-ki-rá. A gumizásnak volt egy kézi változata is, ennél az ujjaink köré kellett fonni a gumiszalagot különféle alakzatokban, játékostársunk feladata pedig az volt, hogy „átvegye”. A fiúk között is akadtak menő tevékenységek, egyik ilyen volt a kis babzsáklabda (footbag), amivel dekázhattak. Természetesen közülük is a legügyesebb nyert, vagyis az, aki a legjobb trükköket vetette be, és közben a labdája nem pottyant le a földre. Nagy kedvenc volt ezeken kívül a kis pattogós gumilabda is, ami élénk színekben pompázott. Külön játékra ezzel kapcsolatban nem emlékszem, egyszerűen csak jó volt pattogtatni, de arra is tökéletesen alkalmas volt, hogy tárgyakat verjünk le vele, vagy embereknek csapódjon neki. De akadtak még az életünkben izgalmas pillanatok. Egyik ilyen volt, amikor a csipszeszacskóban megpillantottuk azt a bizonyos ta­zót! Földöntúli boldogság lett úrrá rajtunk! Ezzel is lehetett különféle technikákkal játszani, vagy csak gyűjtögetni, nézegetni a Pokémon-figurákat.

M, mint Magyarország

Ezeken kívül az elménk megmozgatására is akadtak bőven játékok. Egyik ilyen volt az ország-városozás. Ennél egy papírlapra kellett egy táblázatot felrajzolni az alábbi feliratokkal: ország, város, fiú, lány, állat, növény, tárgy. A játék úgy zajlott, hogy valaki elkezdte mondogatni magában az ábécét, majd egy másik személy lestoppolta. Azzal a kezdőbetűvel kellett a már említett szavakat felírni, ahol éppen járt az illető az ábécében. Ezt természetesen csak ő tudta, így a csalás kockázata némileg fennállt. Az nyert, aki több olyan szót írt le, ami a többieknek nem jutott eszébe. Szintén igényelt némi rafináltságot az amőbázás is, amihez kockás (elnézést, négyzetrácsos) lapokat szedtünk elő. A játék menete pofonegyszerű, az egyik személy az X, a másik a 0, a feladat pedig, hogy minél előbb kigyűljön egy sorban öt darab a saját jelünkből, hamarabb, mint az ellenfelünknek. Szintén vicces és jó elfoglaltság volt az akasztófa nevű játék is. Ennél egy adott szót kellett kitalálni, amiből csak annyit tudunk, hány betűből áll. Ezután lehet tippelni, helyes betű esetén beillesztik azt a szó adott helyére, téves tippnél pedig elkezdik felrajzolni az akasztófát. Cél, hogy „ne haljunk meg”.

Végül pedig, ha már a cikk elején utaltam a technikai vívmányokra, szeretnék kettőt kiemelni gyermekkorom nagy kedvencei közül. Ezek egyike volt a Tetris mindössze néhány nyomógombbal. A játék ma is ismert, építőelemeket kell egymáshoz illeszteni, vagy lehet vele „kígyózni” is. A függőségre való hajlam már ennél is megmutatkozott, ugyanis azokban a családokban, ahol nem volt kellő számú ebből az eszközből, tűkön ülve várták, mikor kaparinthatják meg a másiktól. Arra kellett még figyelni, hogy mindig legyen otthon elem, és hogy ne nyomjuk be (esetleges idegességünkben) mélyen a gombjait, mert az előbb-utóbb használhatatlanná tette a masinát. A Tamagotchival is lehetett játszani (már akinek volt), amelyben egy virtuális kis kedvenc bújt meg, amit lehetett nevelgetni, etetni, itatni. A valóságtól nem annyira rugaszkodtak el a készítői, ugyanis abban az esetben, hogyha a kis „lény” nem kapott kellő figyelmet, szeretetet és törődést – szomorú, de – meg is halhatott.

Vass Kata