Rónaság – ahol a csend, a szabadság állandó

Nem túlzás, ha azt mondjuk, hazánk legmagyarabb tája a Hortobágy. Aki fontosnak tartja népünk hagyományait, értékeit, azoknak hevesebben ver a szíve a puszta közepén. Az ott dolgozók, élők többsége úgy tartja, bárhol is járjon a világban, szívének egy darabját a fenséges rónaság mindig kalitkájába zárja – így vélekedett a Naplónak Bordás János számadó csikós, aki hamarosan elmondhatja magáról: negyven éve hűséges társa a prérinek, ahol igazán otthon érezheti magát.

– Víz- és gázszerelőnek tanultam, igaz, már gyermekkorom óta szerettem a lovakat, mindig kijártam a pásztorokhoz, de csak később körvonalazódott, mivel is szeretnék igazán foglalkozni. Akkoriban csináltuk, amit kellett, értettem a lovakhoz, így amikor egy-egy csikós nem ért rá, vagy éppen lebetegedett, akkor beálltam a helyére. Nem kellett sokat nyeregbe pattannom, hogy „megfertőződjek”, egy pillanat alatt magával ragadott a puszta és a lovas élet – ez ugyanígy megtörtént a gyerekeimmel, unokáimmal – ami boldogsággal tölt el – fogalmazott, majd beavatott minket a csikósélet rejtelmeibe, szépségeibe.

Elkelnek a csikósok

Büszkék lehetnek magukra a hajdú-bihariak, ugyanis a csikós megjegyezte, kevés olyan települést lehetne megemlíteni a megyéből, ahonnan ne érkeznének szorgalmas, hagyományukat tisztelő munkaerők a pusztára. – A pásztorélet többeket vonz, de akadnak közülük olyanok, akik hamar rájönnek, nem nekik való a mesterség. A nyári időszakban elég korán kelünk, kiengedjük a ménest a legelőre, őrizzük, megitatjuk őket, majd tíz órakor beindul az idegenforgalom. Bemutatót tartunk az érdeklődőknek, különböző koreográfiákat láthatnak a kíváncsiskodók – amelyeket a lovakkal együtt végzünk (patások lefektetése, leültetése stb.). A csergetést (ostorral való hangkeltés) a mai napig kedveli a közönség, de a vírushelyzet miatt most több minden nem engedett, a vendégek nem ülhetnek lóra – mondta.

– A paripák tanítása, ápolása mindannyiunk feladatai közé tartozik, nem találkoztam még olyan csikóssal, aki ne akarná egyéb dolgokra megtanítani a hátasát. A jövő lovasai többnyire azok a fiatalok, akiknek az elődjeik hasonló életvitelt éltek – ez egy olyan mesterség, ami sokszor apáról fiúra száll. Aki nyitott szívvel jár a Hortobágyon, az hamar szerelmes lesz a szabadságba, és sokszor a jószág a legjobb barátjává válik, nem csupán egy „munkaeszköz” marad. Nem ritka, hogy akár tíz éven át is egy lovon ülünk, minden mozdulatunkat ismeri – ami sokszor nagyon megható tud lenni. Számomra nem munka, amit végzek, egyszerűen nem tudnám már elképzelni máshogyan az életemet. Persze vannak nehéz napok, nincs könnyű dolgunk, főleg a nagy melegben, de megéri. Van, hogy megjegyzem, ha az eredeti szakmámat végezném, akkor biztosan nem jutottam volna el annyi helyre a világban, mint csikósként. Bejártunk már ungot-berket, számos országban tartottunk bemutatót, ami akkor nagy élmény volt, mára szép emlék maradt – jegyezte meg.

Van-e még délibáb?

– Ahol a csikó sok, elkelnek a csikósok. Sajnos egyre kevesebb az állomány, jelenleg körülbelül harmincöt lóval járunk ki a pusztára, de mindig felvetem, remélem ennél már sokkal kevesebb nem lesz, mert akkor nem tudjuk majd eldanolni: Harminchárom, harminchárom szilaj csikót őrzök én, gyere babám, térítsd meg a ménes elejét – idézte egyik kedvenc nótájának sorait mosollyal az arcán.

Az ország minden tájáról és külföldről is érkeznek sokan a Hortobágyra, többeket érdekel a helyi kultúra, viszont minden felgyorsult – hangsúlyozta. – Régen több mindenbe beleláttak az érdeklődők, ma már nincs annyi idő. Persze a sétakocsikázás elmaradhatatlan, viszont akkoriban barátságok köttettek, nem rohantunk sehova – ettől függetlenül a mai napig az a visszajelzés, hogy akik nálunk járnak, azoknak megnyugszik a lelke, ugyanis van, ami soha nem változik: a csend és a szabadság állandó – mondta.

– Nem egyszer tették már fel a kérdést: van-e még a Hortobágyon délibáb? – erre volt, hogy megjegyeztük viccesen: be van zárva az istállóba, most azért nem lehet látni – osztotta meg kacagva. – Akadnak fiatalok, akik számára érdekes a mi világunk, viszont ez nem csak arról szól, hogy felvesszük a kék ruhát, itt kőkemény munka folyik. Azelőtt, hogy a vendégekkel találkoznánk, kidolgozzuk magunkat, trágyázunk, takarítunk, voltaképpen csináljuk, ami a feladatunk – ezt sokan talán nem is tudják, csak azt látják, hogy ülünk a lovon peckesen, örül nekünk a nép, pedig ez csak egy része a munkánknak, amit mi magunk nem bánunk, hiszen számunkra ez egy igaz, örök szerelem – fűzte hozzá végezetül.

Nagy Emese