Életre szólóan felvillanyozó fény az alagút végén

Az északi fény (aurora borealis) a sarki fények Északi-sarknál megtalálható fényjelensége. Rokona a déli-­sarki aurora australisnak, mindkettő a légkörbe behatoló elektronok és protonok által alakul ki. Mítoszok, legendák övezik, ami pedig a legfontosabb: lélegzetelállítóan szép.

Megéri elutazni?

A sors úgy hozta, hogy Skandináviában végeztem egyetemi tanulmányaim jelentős részét. A kint eltöltött hat és fél év alatt többször is volt szerencsém északi fényt látni, ám kiutazásomkor ezt még feltételezni sem mertem volna.

Első hónapjaim alatt kultúrsokként ért a fél év sötét – fél év világos felállás, mely Finnország keleti részén, közel az orosz határhoz sok esetben inkább háromnegyed év zord, hóval és mínusz fokokkal tarkított sötétséget, és egy háromnapos tavasszal megspékelt pár hónapos nyarat jelentett.

Első félévemben kapva kaptam a lehetőségen, és jelentkeztem az egyetem által szervezett kirándulásra, Lappföldre. A prospektus nem bízta a véletlenre a marketinget: elérhető volt többek között husky-kutyaszánozás, jéggokart, rénszarvasfarm, és még egy norvég rákhalászat mindennapjaiba is belátást nyertünk. Engem azonban leginkább a sarki fény izgatott, vagy legalábbis annak a reménye, hogy láthatom majd.

Mínusz 20-25 fokban szálltam ki a buszból, addigra már megszokva a késő őszi, kora téli időjárást. Saariselkä maga volt a hóból készült falu: a fehér rengeteget csak néhány faházikó csúcsa és a körülötte ásott mellékutak keresztezték. Mint egy karácsonyi mesében, a nagy pelyhekben szállingózó hó alatt helyi farmerek billogozott rénszarvasai sétálgattak, szabadon.

Mint utóbb kiderült, ez leg­alább annyira megszokott életkép volt egy ott élő számára, mint debreceniként lovakat látni a Hortobágyon.

Ahová egyébként rengeteg finn épp a rénszarvasok közül érkezik turistaként, hogy végre vágtató lovakat és szürke szarvasmarhákat lásson. Azt hiszem, erre mondják: mindenkinek az az izgalmas, újszerű, amit otthon nem lát.

Hatalmas élmény volt a szánhúzó kutyákkal versenyezni, és jégen sem vezettem még ilyen gyorsan és ennyire rendellenesen keresztben, de mégiscsak egy cél vezérelt: látni akartam az északi fényt! A finnek elmondták: ha épp felhős időben érkezünk, akár hetek is eltelhetnek úgy, hogy egy centiméter sarki fény sincs az égen, ha azonban csípős hideget, tiszta időt fogunk ki, keresni sem kell. Aggódásom, hogy vajon a sötét ég felhős-e, hamar elillant, a házak melletti hódombon állva ugyanis szemben találtam magam az aurora borealisszal.

A lilán és zölden világító csoda – mint egy Isten által vetített lézershow – letaglózott.

Hosszú percekig, talán órákig is álltunk a fagyban, bámulva a megismételhetetlen vonalakat, alakzatokat. Egy életre felvillanyozott, a sötétségben – átvitt értelemben is – fény volt az alagút végén. Később egyetemvárosomban egészen a társasházunk kertjéig lopózott a fényjelenség, és egy esetben repülőgépről is megcsodálhattam, az első alkalom azonban így is a legmeghatározóbb emlékeim egyike marad.

Péter Szabolcs