Amerikából, Amerikáról blogol a debreceni kötődésű pár

„Amerika a korlátlan lehetőségek és a nagyon kemény döntések országa.” Ez A bőröndöm és én… nevű blog egyik bevásárlós posztjának címe és fontos tételmondata. De akár az egész oldal mottója is lehetne. A naplót Gabriella és Miklós írja, és csak első ránézésre tűnik sima utazó- és életmódblognak, a bejegyzéseket részletesebben átolvasva rögtön látszik, hogy sokkal több annál. A házaspár tíz évvel ezelőtt költözött Debrecenből az Egyesült Államokba, az oldalt egy évvel később indították – akkor még más néven, másik tárhelyen futott –, és a kirándulásokon, túrázáson túl az ügyintézésről, a számlanyitásról, a kinti hagyományokról; vagyis a mindennapi amerikai életről írnak rajta. Saját tapasztalataik mentén, abszolút szubjektíven.

Gabriella és Miklós sem Debrecenben született, viszont sokáig a megyeszékhelyen éltek, egyetemre is idejártak. – Nekem a szívem közepe a város. Akkor még más képe, más arculata volt, mint most, de én mindkettőt nagyon szeretem – mesélte Gabriella, amikor a gyökerekről kérdeztük. Férjével 2012-ben költöztek Texas állam fővárosába, Austinba. Eredetileg kétéves kinntartózkodásban gondolkoztak, de végül tovább maradtak, és 2017-ben áttették székhelyüket a Közép-Nyugatra, Nebraska államba, azóta is ott élnek. Mint azt Miklós elmondta, egy hirtelen jött álláslehetőség miatt telepedtek le a tengerentúlon, és az amerikai életre anyagilag sem voltak felkészülve. Kezdetben egy üres lakást béreltek, és nagyon meggondolták, milyen bútorokat, használati tárgyakat szerezzenek be az akkor még kétévesre tervezett kalandra.

Home sweet home

Szeretem ezt a kultúrát. Mindig úgy éreztem, hogy működnek itt a dolgok, és úgy vannak kitalálva, hogy segítik az embereket

– sorolta Miklós, amikor arról érdeklődtünk, kultúrsokk-szempontból mit volt a legnehezebb megszokniuk a költözés után. Ő egyébként korábban többször is járt már az Egyesült Államokban, tehát nem az abszolút ismeretlenbe érkezett meg tíz évvel ezelőtt, párjának viszont az akkori volt a legelső alkalom. Sok minden máshoz hasonlóan kiutazásuk pontos menetét is részletesen megírták a blogon, külön hangsúlyt fektetve az ilyenkor megszokott suspense-re, amit jelen esetben például a vízum- és a bevándorlási interjúk szolgáltatnak. Visszatérve a kultúrsokkra: Miklós ezt inkább apró részletekben élte meg. – Banális, de Magyarországon megszokott, hogy bemegyünk a munkahelyre, mindenkivel kezet fogunk, majd a nap végén elköszönünk. Ilyen itt nincs. Bemegyek, leülök, elvégzem a dolgom. Munkaidő nincs, ha végeztem, köszönés nélkül hazaindulok. Élveztem a változást, és lubickoltam benne – mondta, majd arra is kitért, hogy az első 6-8 hónapjuk rohanással telt, így gondolkodni sem nagyon volt idejük a különbségeken. Lakásbérletük ugyanis egy idő után lejárt, másik apartmanba költöztek, és saját kocsit is szerezniük kellett bérautójuk helyett. – Bármilyen hihetetlen, nem lehet autó nélkül létezni; amíg nem jártam itt, én sem hittem el. Autót viszont csak úgy lehet venni, hogyha van biztosításom és van jogosítványom, de jogosítványt nem tudok addig szerezni, amíg nincs autóm. A 22-es csapdája, és valódi baromság. Találni kellett olyan biztosítót, amely elfogadja a magyar jogosítványt – avatott be a kezdeti nehézségekbe Miklós. És e mellé még jöttek többek között az új helyre költözéssel kapcsolatos teendők, valamint a jogosítványszerzés, tovább sűrítve az amúgy sem szellős napjaikat.

Gabriella rámutatott,

bevásárolni sem olyan könnyű, mint otthon, ehhez is hozzá kellett szokni a kezdetekben.

– Ha bemegyek a boltba, megközelítőleg sincsen semmi a megszokott dolgok közül. Mindennek el kell olvasni az összetevőit, ami az elején nehézséget okozott, mert nem ismertem minden szót – mondta, de arról is beszélt, hogy az erős légkondihasználatot például azóta sem tudta megszokni. Ott ugyanis mindent alaposan lehűtenek a nagy melegben, legyen szó üzletről vagy az ügyintézésre szolgáló irodákról. Pozitívumként értékelte viszont, hogy az USA-ban minden terméket gond nélkül visszavesznek a boltokban, lényegében mindegy, miért viszi vissza az ember oda, ahol vásárolta.

Az emberek sokkal jobban bíznak egymásban

 – vetette közbe ehhez kapcsolódva Miklós, aki az állítást alátámasztandó egy olyan történetet is megosztott, amely más országban akár kellemetlenül is végződhetett volna. – Elindultunk autót vásárolni. Reggel elmentem a bankba, betettem az első fizetésemet (ez az összeg még hiányzott a tényleges vételhez), és utána egyenesen elmentünk az autókereskedésbe nézelődni. Találtunk egy autót, tetszett, megírtam róla a csekket. Úgy jöttünk el, hogy akkor szerdán megyek a kocsiért, addig elintézem a biztosítást, már minden el volt rendezve. Hazamentem, megnéztem a számlát. Csak akkor láttam, hogy a befizetett összeg nem érkezett meg. Hívtam a bankot, hívtam kollégákat, hogy ki tud kölcsönadni, és végül felhívtam a kereskedést, hogy ne haragudjanak, új vagyok Amerikában, nem tudtam, és ne váltsák be a csekket, mert nem fog átmenni. Teljesen megértette a kereskedés. Volt egy megírt szerződésem, bármikor beválthatták volna a csekket, de mondták, hogy oké, akkor addig várunk, amíg fel nem hívsz minket, semmi gond. Életemben először láttak, körülbelül 2 és fél millió forint volt akkori árfolyamon az, amit én nem tudtam fedezni. És mégis azt mondták, hogy várunk, holott én követtem el hibát. Valahogy máshogy működött a bizalomkérdés – részletezte.

Mindent úgy, ahogy megtörténik

Az Amerikán belüli kirándulásokról és a hétköznapokról szóló rendszeresen frissülő blog valamennyire praktikus okokból indult. – Rájöttünk, hogy ha csak a családtagoknak, barátoknak szeretnénk mesélni az utazásokról, élményekről, az legalább hat beszélgetést jelent fejenként, és nem biztos, hogy van időnk és energiánk ennyiszer elmondani ugyanazt. Azért indítottuk az oldalt, hogy egy kicsit nekik is könnyebb legyen elérni, és nekünk is egyszerűbb legyen megosztani. Illetve azért is, mert dokumentálni szerettük volna magunknak elektronikus napló formájában. Először úgy gondoltuk, elég lesz sok fénykép, de aztán kiderült, hogy nem, mert ha csak fotók vannak, sok minden feledésbe merül – beszélt az ötletről Gabriella. Az oldal végül 2013-ban startolt el travelBug néven, majd 2021-ben címet és platformot váltottak: most már A bőröndöm és én… fejléccel érhető el.

– Kezdetekben sok írás az utazásról szólt, mert úgy gondoltuk, azt a legjobb dokumentálni saját magunknak, és érdekelhet másokat is. Aztán mikor egy kicsit népszerűbbek lettünk, láttuk, hogy jobban foglalkoztatja az embereket az, hogy milyenek a hétköznapok, a bevásárlás, hogyan lehet bankkártyát szerezni; tehát a kézzelfogható dolgok. Bennem fel sem merült, hogy ez annyira érdekes lenne, de kiderült, mégis így van. Rájöttünk, hogy ezeket is érdemes megosztani – mondta Gabriella, hozzáfűzve ugyanakkor, hogy a koronavírus miatt az utóbbi 2 évben nem nagyon tudtak utazni, és ahhoz, hogy folyamatosan frissítsék az oldalt, másról is írni kell.

A felgyűlt témákkal elmondásuk szerint egyébként nagyjából egyéves lemaradásban vannak a szerzők, ennyi minden van még, amit meg szeretnének írni.

Azt, hogy miről posztolnak, néha alaposan megtervezik, néha a hétköznapok alakítják, de van, hogy beérkező kérdés, kérés apropóján vágnak bele egy-egy blogbejegyzésbe. A kedvenc terület viszont természetesen közös szenvedélyük, az utazás. Amikor erről írnak, azt osztják meg az olvasókkal, amiket látnak, beleértve a dolgok kevésbé csillogó oldalát is.

– Kalifornia egy ilyen példa – hozta fel Miklós. – Mindenki azt hiszi, hogy álom, gyönyörűség stb., de nekünk igazából nem jött be. Amikor ott voltunk, nagykabátot kellett viselni, mert döghideg volt. Rettenetesen drága állam, másfélszer, kétszer annyiba kerül a benzin, mint itt, Nebraskában, a lakásárakról nem beszélve. Tehát én nem látom a csillogást. Lehet, hogy maradi vagyok, de nagyon jól elvagyok a „poros” Közép-Nyugaton, ahol nincs tengerpart és pálmafák. Viszont élhető: meg tud az ember engedni magának egy házat, és nem áll 45 percet dugóban – fejtette ki. Elmondásuk szerint szeretnék megmutatni, máshogy is élnek emberek Amerikában, mint ahogyan azt a kizárólag New York Cityre, Floridára, Kaliforniára fókuszáló olvasók elképzelik. 

Itt is ugyanolyan hétköznapi problémákkal küzdenek az emberek, nekünk is vannak olyan gondjaink, mint otthon voltak.

Azt tapasztalom, a magyar olvasók jobban szeretik megtartani az amerikai életről bennük kialakult kliséket, mintsem meghallgatni, hogy milyen a valóság. Természetesen nem célunk befeketíteni senkit és semmit, mert mindketten szeretünk itt élni, csak úgy gondoltuk, érdemes valós képet mutatni – osztotta meg Gabriella.

Munkahelyi elfoglaltságai miatt Miklós manapság kevésbé aktív a tartalomgyártásban; mostanában az ő gondolatait is Gabriella önti formába, majd veti képernyőre. Muníció pedig, mint már szóba került, van elég, és ezt megfelelő köntösben, kellő igényességgel szeretnék átadni, mely értelemszerűen megnöveli a ráfordított időt. Amit a mindennapi teendők mellett nem könnyű kipréselni.

Utah-t látni és meghalni?

A pár rengeteg helyre eljutott már az Államokban, természetesen több személyes kedvencük is van. – Ha város, akkor Chicago – vágta rá Miklós az ezt firtató kérdésünkre. – Pedig talán ott voltam a legkevesebbet, egy hosszú hétvégére mentünk el. Jártam már pár nagyvárosban, de nekem Chicago adta a New York-feelinget, amire mindenki vágyik, egy sokkal emberibb, sokkal befogadhatóbb, szerethetőbb formában. Egy régebbi város, amiben ott van a szervezett bűnözés misztikuma, rengeteg jó múzeum, bár található itt – sorolta, majd hozzátette, az államok közül számára Utah a legkedvesebb, főleg a változatosság miatt. Kiemelte a hegyek szegélyezte fővárost, Salt Lake Cityt, az ottani téli olimpiai parkot, valamint a Bonneville sós síkságot, ahol számos szárazföldi sebességrekord is megdőlt már. – Tengerpartok közül valószínűleg a floridai Fort Lauderdale-i a legszebb. Ha Texas, akkor South Padre Island. Nem sokan ismerik, nagyon közel van Mexikó, nagyon jók az ételek – jegyezte meg.

Gabriella favoritjai egy kicsit mások, de Utah-t ő is ajánlja a szép természetes környezet miatt, viszont beszélt még a Grand Canyonról, Dél-Kalifornia természeti szépségeiről, az ottani tengerpartról és a sivatagokról is. – Mivel az első otthonunk volt, Texas megmaradt a szívemben, Austin mellett El Paso a másik kedvencem. Illetve New Orleans, mert egészen másféle, mint az eddig felsoroltak bármelyike: kicsit európai és nagyon amerikai, érdekes egyveleg. Szeretem a bluest és a jazzt, ott nem tud az ember úgy létezni, hogy ne halljon zenét, nagyon klassz közeg. Bárhova megy az ember, élőzene van – sorolta az okokat.

A párnál gasztronómiai fronton egyértelműen Texas a favorit, egyrészt a klasszikus Tex-Mex ételek, másrészt természetesen a minőségi marhahús miatt.

Azonban a bakancslistán is vannak még kipipálandó helyszínek, mint mondták, a keleti part számukra teljesen felfedezetlen terület, valamint a nyugati oldal északi részét is mindenképpen szeretnék még bejárni. Gabriella többek között San Francisco környékét, Miklós az alaszkai Prudhoe Bay-t emelte ki, ahová, mint mondta, autóval vagy lakókocsival szeretne eljutni, ugyanis a sok százezer lerepült mérföld ellenére nem szeret gépre ülni. És vélhetően, ha egyszer összejönnek, ezekről a kalandokról is születik majd egy-egy gazdagon illusztrált bejegyzés.

Raffer Attila