Sült szöcske és a szomszéd mangófája: egy debreceni önkéntes Kongóban

Krajnik Ildikó debreceni önkéntes, a Cívishír munkatársa második alkalommal jutott el a nyugat-afrikai Kongóba. Egy hónap alatt (ismét) beleszagolt az ottani levegőbe, elkezdte felvenni a helyi szokásokat, a helyi ritmust, de épp akkor ért végét a küldetése, amikor beilleszkedett a helyi közösségbe, és rutinosan kezdett mozogni.

A Kongói Demokratikus Köztársaság fővárosának egyik szegénynegyedében van egy kicsi magyar sziget, a Collège Othniel, amit az Afrikáért Alapítvány tart fenn magyar támogatók segítségével 2002 óta. A Hungary Helps Program jóvoltából az iskola jelentős infrastrukturális fejlesztésen esett át: 2021-re megépült az emeleti rész, ahol korszerű informatikatermet és szabás-varrás műhelyt is be tudtak rendezni – ezzel lehetőség nyílt a szakképzések elindítására. Az új épületrsézt 2021. október 7-én adták át, amikor megérkezett a magyar delegáció Azbej Tristannal, a Miniszterelnökség Üldözött Keresztények Megsegítéséért és a Hungary Helps Program Megvalósításáért Felelős Államtitkárság vezetőjével. A Hungary Helps Önkéntes Program tette lehetővé, hogy 12 önkéntes utazhasson ki 2021. szeptember 1. és 2022. január 31. között, egyénileg egyeztetett egy, két vagy akár öt hónapos időszakra, hogy a már kibővült iskola angol- és informatikaoktatásában segédkezzenek. Ennek keretében tölthettem tehát jómagam is Kongóban 2021 novemberét.

Az itthoni őszi hidegből jóleső érzés volt a rövidnadrágos melegbe érkezni, ahol ottlétem alatt a hőmérséklet végig 30-35 fok között tartotta magát. Az esős évszakban azonban bármikor olyan mennyiségű csapadék hullhat, ami nehezíti a közlekedést: a buszok nem járnak, gyalog is megközelíthetetlenné válik az iskola, így a tanítás is ellehetetlenül, hiszen a gyerekek és/vagy a tanárok nem tudnak eljutni az intézményig. A főutakat leszámítva a legtöbb utcán nincs aszfalt: esőben a sárral keveredő szemét okoz nehézséget a gyalogosnak, autósnak egyaránt.

Hat Hungary Helps-önkéntes tartózkodott egy időben az önkéntesházban. Anna és Ádám alkotja az állandó magot, akik a teljes időszakra (öt hónapra) vállalkoztak. Újra kollégiumi környezetben éreztem magam, de szerencsére nagyon alkalmazkodó és együttműködő önkéntesekkel. Önkéntestársammal, Rékával Budapestről indultunk, párizsi átszállással. A kongói reptérről kilépve már ismerős módon rohamoztak meg a segédkezni akaró helyiek, akik néhány frankért (ez a helyi valuta) szívesen tolják a csomagokkal megpakolt kocsit, vagy segítenek berakodni az autóba. A szállásig vezető úton megállt az idő, a kerekeket is fel kellett fújni – ezt még este 10-kor is le lehet bonyolítani Kinshasában, hiszen az árusok még a standjuknál, a mozgóárusok cirkálnak, aki üzletel, későn is nyitva tart.

Az első hét az ismerkedéssel és a számunkra leginkább testhezálló tevékenységek kiválasztásával telt. Mivel az angol- és az informatikaórákat a már ott lévő önkéntesek jól bejáratott módon kézben tartották, úgy gondoltuk, az alsósok számára tudnánk újat hozni: játékos, éneklős, mozgásos feladatokat. Az interaktivitásnak ugyanis nem sok nyoma van Kongóban. Ennek oka részben a hatalmas létszám, ugyanis az ingyenes oktatás bevezetésével egy osztály akár 60 főből is állhat, vagyis az oktató számára lehetetlen, hogy ennyi gyerekkel együtt interaktív módszereket alkalmazzon. Másrészt a kongói oktatás az ismétlésre épül, hiszen könyvek és füzetek nélkül így lehet az ismereteket bevésni a gyerekek agyába. A tanár csupán krétával és egy táblával rendelkezik, esetleg egy saját tankönyve van, amiből tanít. A gyerekeknek viszont nincs könyvük, füzete sem mindenkinek.

Saját digitális eszközeinknek tehát jó hasznát vettük: igyekeztünk képekkel, videóbejátszásokkal kísérni a bemutatott témát. Lelkendezve rohantak az elsősök, amikor kimentünk az udvarra: tágra nyílt szemekkel figyeltek, ismételték az éneket, leguggoltak vagy felugrottak, amikor az instrukció úgy kívánta. Egyik alkalommal az egész osztályt koordináltuk, rajzos feladatot vittünk nekik. Ekkor megtapasztalhattuk, hogy mennyire nehéz fegyelmet tartani egy ekkora létszámú osztályban. A harmadikosokkal egyik alkalommal Magyarországról tanultunk, hiszen egy magyarok által fenntartott iskolában ennek is létjogosultsága lehet. Bár a nálunk előforduló állatokat és az évszakokat képekkel illusztráltuk, úgy tűnt, magyarázatunk ellenére is nehezen képzelik el a havat, hiszen sose láttak még olyat.

Szívemnek nagyon kedves témája került elő a nyolcadik osztályban, amikor a négritude irodalmi irányzatról beszéltem nekik. Mint kiderült, irodalmat nem tanulnak még, csak szövegelemzés során térnek ki az íróra és annak munkásságára. A négritude nagyon afrikai, paradox módon épp egy fehér viszi el hozzájuk a gyarmatosítás elnyomó rendszere ellen fellépő, a fekete civilizációk és kultúrák értékeit hirdető megmozdulás hírét. Az irányzat egyik atyjának, a szenegáli Léopold Sédar Senghornak az életét és művészetének jellemzőit mutattam be részletesebben, valamint elemeztük egyik versét is.

Az önkéntesek megvalósítási tervei között szerepelt egy játszótér kialakítása az óvoda számára. Ennek munkálatai nap mint nap zajlottak, ugyanis a homokozó helyét üres perceinkben mi magunk ástuk ki, ezen kívül pedig autóabroncsokat helyeztünk el félig beásva a földbe. Így fizikai munkával is hasznossá tudtuk tenni magunkat. Folytatódott a termek díszítése is: ottlétem alatt éppen az óvodában, ugyanis a cél az, hogy minden terem falaira olyan dekorációs elemeket fessünk, amelyek az oktatás során is jól használhatóak. Az óvodába például felkerültek a számok és néhány tipikus afrikai állat, de előzőleg a Föld térképét is felfestették már az egyik teremben.

Szombatonként ismét az iskolába mentünk, ahol a nemrég verbuválódott egyházközösség istentiszteletén vettünk részt. Az árvaház fiataljai az ismerősökkel és az iskola környékén élőkkel karöltve minden szombaton összegyűlnek, hogy Istennel legyenek. Kongóban a kereszténység az első számú a vallások között, olyannyira, hogy számukra ez az élet szerves része, és a Collège Othniel-ben a tantervben is szerepel: a gyerekeknek hittanóráik vannak, valamint hetente egyszer az egész iskola istentiszteleten vesz részt. Keresztény énekeik sokkal vidámabb és pörgősebb ritmusúak, mint a mieink: egyes esetekben mintha gospelt hallanánk. Az új vendéget köszöntő daluk pedig szívet melengető. Az istentisztelet után kezdeményezésükre ismerkedős, közösségépítő klubot szerveztünk, amelynek célja, hogy közelebb hozzuk a két kultúrát egymáshoz. Első alkalommal ők mutatták be étkezési szokásaikat. Reggeli italuk a bulukutu tea, amibe az igazán tehetősek tejport és cukrot tesznek, de a szegények csak cukros vizet isznak. A reggeli általában kenyér magában, de ha telik rá, vajjal vagy lekvárral fogyasztják. Nemzeti ételük a fufu: forrás után a vízbe maniókalisztet öntenek, kevergetve lassan főzik, amíg lágy tésztát kapnak. Az eredmény a számunkra ismert puliszkához hasonlít. Kézzel eszik, különböző szószokkal, melyek közül mi az édesburgonya leveléből készülő matembelét készítettük el. Következő alkalommal rajtunk volt a sor: mi egy kiadós rántottát vittünk nekik. A tojás náluk is alapélelmiszer, de ilyen formában nem szokták fogyasztani, azonban a többségnek ízlett.

Mangó, papaya, avokádó, banán, ananász: jól ismert gyümölcsök, de az ízüket ott ismertem csak meg igazán. Az önkéntesek között nagy kedvenc lett az avokádó, amiből a helyi árusoktól érettet és hatalmas darabokat vásároltunk 100-300 forintért. Mangót időnként szállásunk udvarán is találtunk, hála a szomszéd fájának. A szupermarket polcait végigböngészve sajnos alig akad helyben feldolgozott termék: a legtöbb áru import, pedig a felsorolt gyümölcsök nyersanyagként felhasználhatók lennének. Gyakorlatilag nincs feldolgozóipar Kongóban, így szuvenírként legfeljebb banán- vagy kókuszchipset, karamellás mogyorót és bulukutu teát tudtunk hazahozni.

Kinshasa nem turistacsalogató oldaláról ismert, pedig minden lehetősége meglenne rá. A bővizű, gyorsfolyású, hatalmas Kongó és az azt tápláló patakok kellemes partjain csodálatos turistaparadicsomot lehetne kiépíteni. Ezzel szemben csupán néhány bárt és mozgóárusokat találunk. A városban erős a zaj- és légszennyezés. Kinshasa egyik szembetűnő jellegzetessége a motortaxi – a taxihoz hasonlóan egy motoros a háta mögött két főt tud szállítani A-ból B-be – természetesen védőfelszerelés nélkül. Ez népszerű közlekedési módnak számít, mert a dugóban veszteglő autók között gyorsan át tudnak csúszni. A gyorsaság mellett persze számos baleset forrása is. A Kongó folyó mellett letelepedve mindenesetre úgy éreztük, hogy végre egy kis természetes közeget kaphatunk a szmogos város után. Amint helyet foglalunk, a mozgóárusok azonnal meg is jelennek portékájukkal, ami lehet mogyoró, főtt tojás, gyümölcsök, cigaretta, papír zsebkendő, nyársra húzott, sült szöcske. Társaságunk egyik helyi fiú tagja szemrebbenés nélkül legyűrt kettőt, én viszont csupán egy ízelt láb kóstolásáig jutottam.

Karácsonyra készülve Kinshasa belvárosa is díszbe öltözött. Hideg és hó nélkül ünnepel, számomra egyszerre idegen és vágyakozást keltő érzés volt: szívesen ünnepelnék egyszer ott. Hihetetlen, hogy csak most érkeztem, de már véget is ért az út. Hiányoznak a gyerekek, akik reggelente sokszor integetnek, a szombati alkalmak a fiatalokkal, amikor a kultúrák közötti különbségek teljesen eltűnnek a közös tánc és ének révén. De vajon mennyi az elég? Valószínűleg két hónap vagy egy félév elteltével is ugyanezt érezném, csak erősebben. Közben az életünk folytatódik, nekem Magyarországon, nekik ott, 8000 kilométerre innen. Minden, ami Kongó, nyomott hagyott bennem, csak remélni tudom, hogy nekem is sikerült egy kis pluszt hozzátennem az életükhöz.

Krajnik Ildikó