Porszem a gépezetben: bezárta műhelyét János bácsi, a népszerű debreceni ezermester

Szinte napra pontosan fél éve, hogy megismerkedtünk Lévai Jánossal, a debreceni ezermesterrel, aki 87 éves létére olyan elánnal beszélt szenvedélyéről, mint egy kiskamasz a kedvenc szuperhőséről. Tél volt, nagyon hideg, de nem a hőmérséklet-különbség miatt járta át lelkünket melegség, amikor január végén átléptük János bácsi műhelyének küszöbét. A fáskamra szeretetet árasztott, ami nem csoda, hiszen az idős ezermester úgy nyúlt a szerszámokért, mint ahogyan egy kisgyermek nyújtózkodik féltve őrzött kincseiért. 

Ottjártunkkor tudtuk, az ezermester örökké nem tevékenykedhet szeretett műhelyében, de azt nem gondoltuk, hogy néhány hónap elteltével újra találkozunk vele. Sajnálatunkra nem a kis fáskamrában fogadott bennünket csütörtökön, hanem nappalijában ecsetelte lapunknak – miközben odakint leszakadt az ég –, hogy miért tett lakatot imádott „óvóhelyének” ajtajára. 

Nem volt egyszerű meghoznom a döntést, de az egészségem érdekében cselekednem kellett. A köszörűpor mindannyiunk egészségére rossz hatással van, nemhogy egy csaknem 90 évesére, aki már több tíz éve azt szippantja be nap mint nap.

Már nem úgy vettem a levegőt, ahogy kellene, mozogni sem úgy tudtam, mint azelőtt. Persze, öreg csontok már az enyémek, de az ember tudja magáról, mit bír, és meddig. Nos, az én pályafutásom eddig tartott, leg­alább, ami az élezést illeti, de tisztában vagyok vele, az élet nem áll meg – fogalmazott a Napló érdeklődésére Lévai János, aki 40 évvel ezelőtt épített műhelyet a háza udvarába, s 30 éven át élezte benne a környékbeliek szerszámait, eszközeit.

Van mit csinálnia 

Mint megtudtuk, az egykori géplakatos nem unatkozik, úgy véli, mindig van mit csinálni, és ő bizony nem az az ember, aki egy hintaszékben átalussza a napot. Imád kertészkedni, mustot készít, és mindig azon töri a fejét, mihez is fogjon, ha éppen nincs semmi dolga. – Az egészségem elfogadható, talán most jobban is bírok kapálni, mint néhány héttel ezelőtt, amikor még nagyban a műhelyben serénykedtem. Sokszor azt néztem, hol van már a sor vége! – hangsúlyozta János bácsi. Hozzátette, most szinte észre sem veszi, hogy elkészült a feladatával. 

Lévai János leszögezte, a nála hagyott tárgyakat sem készíti már el, és nem vállal több munkát. Kíváncsiak voltunk, van-e olyan eszköz, amiért soha nem mentek érte, persze rávágta: hogyne lenne!

Egy asszony egyik este felkeresett, átadott tíz kést, és megkért, másnap reggelre élezzem meg őket, ugyanis számára nagyon fontos munkaeszközök. Nos, így is tettem. A nagyját már este megéleztem, reggelre maradt 1-2 kés, de az asszony nem jött. Teltek a napok, a hetek és a hónapok, azóta se láttam, ennek pedig már csaknem húsz éve

– mondta János bácsi, és orra alatt dünnyögve: hozzátette: na, fel van adva a lecke a falunak!

– Naponta többen is jönnek, majd mikor meglátják a kiírást, elképednek. Néznek a nagy ködbe, majd azon tűnődnek, hogy mit csináljanak, kihez vigyék a késeiket éleztetni – fogalmazott Lévai János. Végül mosollyal az arcán megosztotta velünk:

Engem nem lehet elfelejteni!

Nagy Emese