Amíg szeretünk, nem zavarnak a társ rossz szokásai

A HaverVagy közösség a klikkmentes bulik után újabb rendezvénnyel jött el Debrecenbe nem kisebb nevet felmutatva, mint Almási Kitti, ismert pszichológus, több könyv szerzője, önismereti csoportok vezetője. A közönség érdeklődését egyértelműen mutatta a teltházas VOKE Központ. Az előadás ötlete egyébként nem légből kapott, hiszen a HaverVaggyal hat éve tart a közös ismeretség, számos előadást és tábort szerveztek már együtt. Ahogy Kéri Csaba, az alapító fogalmazott: a HaverVagy számára Almási Kitti az igazi, hiszen ő a közösség első és azóta is egyedüli pszichológusa.

Az előadáshoz Márai Sándor Az igazi című regénye adta az alapgondolatot, s bár Márai szereplői a 20. század első felében éltek és éreztek, a regényben felvetett gondolatok ma is aktuálisak, ma is ugyanezek foglalkoztatják a párkeresőket. A regény maga olyan magvas gondolatokat tartalmaz női és férfi szemszögből bemutatva, hogy akár pszichológiai olvasmányként is megállja a helyét. Jó hír, hogy a kevésbé olvasásszeretők számára hangoskönyvként is elérhető.

Az igazi keresése Almási Kitti szerint visszamutat a gyerekkorba, amikor egy erős, szoros összetartozás-élményt éltünk meg az anyaméhben vagy kisgyermekként az anyához ragaszkodás időszakában. Ezt az érzést keressük, mert ebben benne van a megérkezés, az otthonra találás érzése, ahol biztonságban önmagunk lehetünk. Azt keressük, aki számára valóban a mi személyünk a legfontosabb.

Tagadhatatlan, az a tendencia érvényesül manapság, hogy ezt az igazit nem ötven évre vagy örök életre találjuk meg, hanem az életünknek csak egy szakaszát töltjük vele együtt. A régebben jellemző életfogytig tartó házasság nem jelentett egyet a boldogsággal, tehát ilyen szempontból a társas magány vagy a bántalmazó kapcsolatok könnyebben elkerülhetők. Ma már nem is merünk igazán hátradőlni, átadni magunkat: fenntartunk bizonyos kiskapukat, biztonsági elemeket, mint saját lakás, megtakarított pénz. Életszakaszokra kötünk szövetséget, ami valóban sokszor egybeesik a mágikus hét évvel, amit a kapcsolat próbájának tartanak. Ekkor jönnek a krízisek, amikkel nem tudunk együtt megbirkózni, mert esetlegesen másképp, más ütemben fejlődünk, és nem várjuk be a másikat, pedig lehet, csak mi előbb értünk oda, ahová a másik is el fog jutni – később. Ezekben a válsághelyzetekben érkezik valaki, aki abban az adott helyzetben jobban illik hozzánk.

Elvárásainkat általában előre felállítjuk, hogy leszűkítsük, ki való igazán hozzánk. Aztán kiderülhet, hogy nem a diploma megléte vagy a magasság számít, éppen ellenkezőleg: egy szakmunkással vagy egy alacsony emberrel érezzük jól magunkat. Ehhez viszont nagyfokú önismeret szükséges: megtudjuk-e fogalmazni, hogy mi jó nekünk érzelmi és szexuális téren. Érzéseinket a gondolataink is befolyásolják: azt észleljük, amire éppen fókuszálunk, ami épp érdekel abból a helyzetből. Egy rossz kapcsolatban, ha maradni akarunk, nem vesszük észre az ordító jeleket, felmentjük a másikat. Amíg szeretünk, nem zavarnak a mániái, a rossz szokásai, de amint megtörik valami bennünk, ezeket elkezdjük felnagyítani olyannyira, hogy válóok is lehet belőle.

Ha az ego uralkodik el rajtunk, csak arra használjuk a másikat, hogy önmagunkat kiválóbbnak lássuk. Az érzelmileg érett ember eljut arra a szintre, hogy akkor is tud adni, ha ő maga nem merít belőle. Az önismeret végső célja pedig az önelfogadás, hiszen egy adott helyzetben az akkori legjobb tudásunk szerint döntöttünk, emiatt sem elásni, sem felmagasztalni nem kell magunkat.

Kit nevezünk igazinak? Vagy inkább kiket? Almási Kitti szerint több is lehet egyszerre belőle, csak térben és időben nem találkozunk velük. Ha a sablonjainkhoz ragaszkodunk, nem adunk esélyt arra, hogy kiderüljön, kivel is érezzük jól magunkat. Az első randin a belső idegességnek, a feszültségnek, az ismeretlentől való félelemnek, a megfelelésvágynak olyan lecsapódásai lehetnek, ami megakadályozza a feleket, hogy természetesek legyenek, hogy megnyíljanak egymásnak. Az első randi célja tehát igazából csak annyi: legyen második.

Az igazit pedig igenis be lehet vonzani. A piacon is a mosolygós és szép termékeket árusító eladóhoz megyünk oda szívesebben. Minden a homlokunkra van írva kimondatlanul is – legyen az hiányérzet, düh, elkeseredettség, vagy felszabadultság, öröm, egyensúly. Amire vágyunk egy társsal, azt kezdjük el egyedül megvalósítani: így vonzhatjuk be a megfelelő embert.

Vajon nem az életünk filmjéhez keressük a főszereplőt, amikor az igazira vágyunk? Egy fejben előre megírt forgatókönyvre castingolunk, és amíg úgy hisszük, a kiválasztott ember tökéletesen el tudja jásztani a rá osztott szerepet, idealizáljuk őt. De amint hibát vét, amint kiesik a szerepéből, elbizonytalanodunk: most nem azt csinálja, amit mi akarunk. Pedig ekkor kezd önmaga lenni. Kérdés, hogy kíváncsiak vagyunk-e, érdekel-e az az ember, aki nem az ízlésünk szerint viselkedik. Ebben az állapotában is meg akarjuk érteni és el tudjuk fogadni őt? Hiszen abból is csoda születhet, ha nem úgy reagál adott helyzetben, ahogy mi a fejünkben leforgatott filmben már ezerszer elképzeltük.

Krajnik Ildikó