A vonalak illata

Vágyakozva nézek folyvást, ha egy papír-írószer bolt kirakata előtt vezet el az utam még ma is. Érzem a vonalak illatát, ahogyan annak idején a füzet fölé hajolva közel került az orrom a szagosított tintához. Elém idéződik az a ragyogás, ami a magyaróra alatt besütő napfény és a csillogós zselés tollakba zárt glitterek találkozásakor táncolt a kopott zöld padra fektetett „irkámon”. Meghívók, szerelmes levelek, emlékkönyv-bejegyzések villódzó ünnepi fénye ez. 

Az augusztus végi tanszerbeszerző-körút kirándulásnyi örömöt, izgalmat, várakozást tartalmazott nekem, a kisiskolásnak. Buszra szálltunk édesanyámmal a vidéki kisvárosban, és a debreceni nagyáruház végeláthatatlannak tűnő sorai között válogattunk órákig. Harmóniára törekvésem idegtépő lehetett, de akkor ezt nem észleltem, mert elmerültem abban, hogy milyen színű, mintájú papírral beborítva nézegetném egész évben a könyveimet, valamint abban, hogy a különböző tantárgyakhoz illő vinyettát és fedlapú füzetet kiválasszam.

Minden, amit itt felsoroltam „felesleges extrák”, és – szomorú, de – utánuk súlyos ezresek peregnek a kasszákba ma. Nem az aranyszínű zselés tolltól tanultam meg írni, nem a micimackós borítótól szeretek olvasni. Ebben azért is vagyok biztos, mert a kémia- és matematikajegyeken mit sem segített a cicás fedlap. 
Viszont jólesett, hogy a tárgyak, amiket mindennap használok olyanok, amilyennek szeretném látni, külsejük tükrözte akkori személyiségemet, és emiatt jobban az enyémnek éreztem, még inkább megbecsültem azokat. Emiatt érdemes időt, türelmet szánni e vásárlásra, s közös programmá tenni a csemetével, ha nyitott rá.

Megyesi-Horváth Borbála