Ragaszkodni hatvan év után is – erre tanít az újfalui fodrász házaspár

A házaspár hat évtizeden át szépítette a berettyóújfaluiak fejét a belvárosi fodrászatban. A múlt emlékeit idéztük fel közösen ott, ahol sok ezer alkalommal csattogott az olló, villant az éles borotvapenge, emelkedett a hajtő. Hat évtizednyi történetre visszagondolni kihívás volt a házaspárnak, sok minden megesett ennyi idő alatt, szép és kevésbé szép pillanatok emléke tört fel egy szempillantás alatt.

Megtudtuk, hogy egyikük sem tősgyökeres berettyóújfalui, ugyanakkor meggyőződve nyugtáztuk: ma már bizonyosan nem találnánk olyat a városban, aki ne ismerné a nevüket. Zsiga bácsi Nagykerekiből, kicsit később Zsóka néni Nagyrábéról érkezett a városba. A döntésnek pedig egyértelműen a szakma szeretete volt az oka, itt találtak ugyanis lehetőséget arra, hogy beteljesítsék az álmukat, hogy fodrászok legyenek. A lehetőség tehát itt adott volt, a szakma be is fogadta őket, sőt, a szerelemnek is hagyott teret kibontakozni. Az akkor még fiatal fodrászok megismerkedésük után egy évvel, 1972-ben gyűrűt húztak egymás ujjára, az akkor tett esküt pedig azóta semmi meg nem rendíthette. Kitartásuk, örök hűségük viszont nem csak egymásnak szólt: a városhoz és a szakmájukhoz is hűek maradtak.

– szögezte le Zsiga bácsi, akit azonnal átjárt a meghatottság, és elcsukló hangon tette hozzá: hálát adok a Jóistennek, hogy így is történt. Felidézte, ahogy az édesapja próbálta kijárni neki az utat a Szövetkezetben, de nem sikerült. Egy maszek fodrásznál kezdett tanulni, majd egy év múlva Berettyóújfaluba indult el szerencsét próbálni az akkor tizenéves fiú. Zsiga bácsi azt mondta, ezt az elhatározást azóta sem bánta meg, ma is úgy véli, az övé az egyik legszebb szakma.

Hasonlóképpen vélekedik Zsóka néni is, aki egészen kicsi lányként álmodott arról, hogy a szépségiparban dolgozik majd.

 – emlékezett vissza. Ahogy mondta, abban az időben valóban nehéz volt a Szövetkezethez bejutni, neki szerencsére sikerült.

Fejlődés és emberismeret a siker titka

A munkával töltött hétköznapokat megyei és országos versenyeken való részvétel színesítette időről időre. A házaspár folyamatosan követte a divatot, nem restelltek újra és újra „iskolapadba” ülni, szakmai bemutatókra járni a folyamatos fejlődés érdekében. Ugyanakkor a nagy tudás, a szakmai alázat vajmi kevés lett volna a sikerhez. Állítják: ez a szakma megköveteli, hogy tudjanak bánni az emberrel. Hiszen sokan sokfélék vagyunk, és ezt a sokféleséget mind megfelelően kell kezelni a fodrásznak, arról nem is beszélve, hogy olyan falak között, ahol a város lakóinak – kis túlzással – összes titka felszínre kerülhet, meg kell tanulni: a hallgatás erény. – Rettenetesen sokat jelent, hogyan válaszolunk egymás szavára – mondták.  A házaspárnak sikerült, és talán ezért is lehet, hogy 60 év után is az ő kezükre vágynak a vendégek. A szakma szeretetét tovább is adták: jó szakembereket neveltek ki maguk mellett, és továbbörökítették a családon belül is, mert egyik gyermekük – akivel egyébként annak idején a szalont is közösen indították, és akinek a neve még ma is látszik a bejárat felett megkopott feliraton – ma már önálló fodrászatot visz a városban.

Alázattal, megbecsüléssel

A beszélgetésünk alatt meghatottan, néha könnyeket morzsolva lapozták fejben a sok-sok emléket, Zsiga bácsi pedig többször megjegyezte, még nem tudta magában helyre tenni a befejezés gondolatát.

 – mondta. Ha rajta múlna, ma is ő nyitna ajtót a betérő vendégeknek, ha az egészsége engedné, nem zárná a polc mélyére imádott eszközeit. 75 éves elmúlt, de amikor arra kértem, vezessen körbe az üzletben, hogy el tudjam képzelni, hogyan telt az idő e falak között, mint a gyermeknek, aki régen vágyott játékát bontja ki a díszes papaírcsomagolásból, úgy csillant meg szemében a fény. Nem túlzok, felpattant, és már csörgött is a kulcscsomó a kezében, és amikor széket kínáltam neki, mosollyal az arcán jegyezte meg, „hozzá vagyok szokva az álláshoz”. Egyhamar előkerült az a sok évtizedet megélt borotválkozó pamacs, amit a velem egykorúak, a kilencvenes évek szülöttei, szerencsével még láthattak a nagypapáik kezében, de ott lapult a szekrényke mélyén az első, még manuális hajnyíró, és egy régi hajsütővas is. Elidőztünk az eszközök felett. Számomra különlegesek ezek a múzeumba illő darabok, éppúgy, mint az üzlet berendezései. Mert ahogy azt tapasztalhattuk, Vargáék hűsége nemcsak a szívekben hódít: a házaspár a tárgyakhoz is ragaszkodik. 

A régi bútorok hajdani fénye ma már a gazdájuk szemében csillog, és ezt felfedezve szívet melengető érzés belátnom: megbecsülni mindenünket sokkal több annál, mint spórolás. De útravaló az is, hogy az alázat néha kinyittatja hajnali négykor az üzletajtót. A történek megelevenítették az éppen akkor üresen álló szalont. Rajtunk kívül nem volt más ott, mégis láttam magam előtt, ahogy sürög-forog a sok szakember a tükrök előtt, és szinte éreztem az orromban a hajsütővasak, hajformázó kencék jellegzetes illatát.

Van az úgy, hogy egy-egy találkozás időutazás. Így esett velem is Vargáék üzletében, ahol a „kézcsók” nem csak szófordulat, ahol tiszteletről, hűségről, szerelemről, kitartásról, türelemről kaptam tanítást. Az elismerés talán hiteltelen volna tőlem – akinek életkora is csak fele annak az időnek, amit ezek a szakemberek a munkában töltöttek –, ezért helyette csak vágyom: tudjak hasonlóképp szeretni. 

BBI