Fenyőfa helyett muskátlira aggatták fel a színes papírba csomagolt diót

Szeretet, tisztelet és összetartás – ilyen és ehhez hasonló szavak hagyták el azoknak az ajkát, akik a Pallagi úti idősek otthonában élik mindennapjaikat. Négyen vállalkoztak arra, hogy a szent­este közeledtével megosszák velünk: gyermekkorukban miként telt a szeretet ünnepe. Láthatóan nagyon várták az érkezésünket, mosoly ült az arcukra, amikor megpillantottak minket, és persze bennünk is hasonló érzések kavarogtak, ugyanis jól tudtuk: nagyszerű beszélgetésben lesz részünk.

– Nagyon szerettem gyerek lenni. Erdőben nőttem fel, erdész volt a nagyapám, aki nagyanyámmal együtt nevelt engem és a testvéreimet – fogalmazott Tóthné Molnár Erzsébet. A hetvenhárom éves asszony tanyán járt iskolába, és arról számolt be, hogy az ünnepek, köztük a karácsony is igazán szép és meghitt volt.

Erzsike néni ragyogó szemekkel gondolt vissza a régi időkre. Kiemelte, az ünnepek előtt 2-3 nappal disznót vágtak, az ünnepi asztalon pedig terülj-terülj asztalkám várta a vendégeket: sült pulyka, különféle sült húsok, mákos és diós kalács tette még meghittebbé a szentestét. – A karácsonyfát rendszerint a szülők, nagyszülők díszítették, 24-én reggelre már felállították, mondván, a Jézuska itt járt. Iszonyatosan boldogok voltunk, sok szaloncukor volt rajta, amit napokon belül le­lopkodtunk a fáról – kacagott fel. A csomagolásba pedig kenyérhéjat rejtettek, hogy ne tűnjön fel a turpisság.

– emelte ki. Megjegyezte: nem szeretne most gyerek lenni. Hálás azért, hogy évtizedekkel ezelőtt élhette fiatal éveit, amikor hónuk alatt vitték az iskolába a fát, legyen mivel fűteni az épületben.

A szülők díszítették a fenyőt

Joó Józsefné Margit a második világháborút gyerekként élte meg; az ünnepekre jó szívvel emlékszik vissza, azonban vannak emlékképei, amikre ha visszagondol, összeszorul a szíve. – Nálunk is a szülők díszítették a fenyőfát. Ajándékozás nem volt, de nekünk már a csodálatos színekben pompázó fa látványa is nagy örömet szerzett. Egészen nyolcéves koromig meghitt karácsonyokat éltünk meg a családdal: sült hurka és kolbász, húsleves, töltött káposzta és különféle sütemények kerültek az asztalra – fogalmazott. Majd perceken belül valamiféle nehéz szomorúság töltötte be a szobát, amikor Margit néni a háború utáni időszakról beszélt.

 – mondta. Abban az évben volt talán a legborzasztóbb karácsonya; igaz, elszállásolták őket, de nagyon nehéz és szerény ünnepre emlékszik vissza. – Nemhogy szaloncukrot, fát sem lehetett kapni. Kökényfát díszítettünk fel, a szülők pirítottak cukrot, ha volt, és azt rakták selyempapírba. Almát és diót ajándékoztunk egymásnak, hús, ha volt is, alig. A szovjetek elhajtották a teheneket, a disznókat lelőtték, ami maradt baromfi, azt osztották be az asszonyok. Akkoriban rengeteg kukoricás ételt ettünk, talán az ’50-es évek tájékán kezdtek rendeződni a dolgok – emelte ki.

Mint elmondta, nagyon szerény körülmények közt éltek, mondhatni, már a gyermekeinek jutott jobb sors, viszont a szeretet és az összetartás mindig jelen volt a családjukban. 

A szülőket szeretni, tisztelni kell

– Szegény családban nőttem fel, tanyán laktunk, és ki kell, hogy emeljem: megszerettem a paraszti életet! – mondta a 82 éves Győrfi Istvánné Irénke néni. Megjegyezte, nagycsaládban nőtt fel, ám ez nem azt jelenti, hogy kevesebb szeretetet kapott volna, mint azok, akiknek 1-2 testvérük volt. 

– fogalmazott Irénke néni. Nem szégyelli, hogy egészen kis­iskolás koráig azt sem tudta, miből áll a karácsony, mit jelent, vagy éppen milyen szokások vannak december utolsó napjaiban. Sokáig kellett várnia arra, hogy fenyőfát díszíthessen; Balmazújvárosra költöztek, majd 18 éves volt, amikor örökzöldre akaszthatta a szebbnél szebb díszeket. 

 – hangsúlyozta. Elmondta azt is, hogy nagyon jó a mai napig a családjával a viszonya; unokái Mexikóban élnek, ritkán látja őket, de sokat beszélnek telefonon. Kiemelte, ő maga is azt adta tovább, amit hozott a családból: a szülőket szeretni és tisztelni kell.
Kiss József 1951-ben került Nádudvarra, amikor az édesanyja férjhez ment. – Anyám nevét viselem, a többi gyerek a férje nevét, engem nem vett a nevére, de nem is lökött el magától – kezdte a hetvenhat éves lakó, akin azonnal látni lehetett: nincs könnyű élet mögötte. Többek közt ezért is hallgattuk csendben, amikor a gyerekkoráról beszélt. 

 – mondta József bácsi, s kiemelte: a legnagyobb ajándék az lett volna, ha mindannyian körülülhetik az ünnepi asztalt.

Úgy vélik, napjainkban az emberek ismerkednek egymással a családi összejövetel alkalmával, és ez nagy hiba. Mindannyian kiemelték, ma már olyan sok lehetőség van arra, hogy meglátogassuk egymást. Gyermekként gyalog, biciklivel tettek meg kilométereket naponta, hogy lássák egymást. Cselekedjünk úgy, hogy később ne bánjuk meg, hogy nem szántunk egymásra elég időt. 

NE