Félretette a közgazdász diplomát, nem is lehetne boldogabb a hortobágyi juhász

A Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság fehér és fekete rackajuh-törzsállományának számadó juhászaként végzett több mint két évtizedes lelkiismeretes és kimagasló munkájáért Miniszteri Elismerő Oklevelet kapott a közelmúltban Loncsák Lehel. A hortobágyi pásztor az Agrárminisztériumban március 15. alkalmából rendezett ünnepségen Nagy Istvántól, a szaktárca vezetőjétől a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban vehette át az elismerést. Loncsák Lehel munkássága nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az igazgatóság rackajuh-törzsállománya magas genetikai értéket képvisel, és a pásztorélet hagyományainak megőrzésében, fenntartásában is fontos szerepet vállalt magára. Munkahelyén, Hortobágy-Szatmáriteleken beszélgetett vele a Cívishír.

A nemzeti park igazgatóságának számadó juhászát nem a véletlen sodorta erre a pályára, családja generációkra visszamenőleg a pásztorkodásból élt. – Dédnagyapámtól, nagyapámtól hallottam, hogy már az ő őseik is juhászattal foglalkoztak – meséli. – Loncsák dédnagyapám elődei Kárpátaljáról települtek át Erdélybe, apám anyai nagyapjának felmenői Kunszentmártonról szintén Erdélybe vándoroltak a nyájjal, édesapám pedig a Magyar Rackartartó Egyesület juhászaként dolgozott tizennyolc évig, előtte pedig otthon, Szatmárnémetiben szintén juhokkal foglalkozott. Nagybátyámnak, Loncsák Ferencnek nagy szerelme volt a Hortobágy, a kommunizmus idején átszökött a határon, és Pentezugban volt juhász csaknem négy évtizeden át. Az egyik lapost róla nevezték el, a nemzeti park térképén ma is Loncsák-laposként szerepel.

Lehel tehát „beleszületett” ebbe az életformába, édesapjától már kisgyerekként elleste a különböző fogásokat, hétvégenként és nyáron mindig a juhok között töltötte az idejét, segített, amiben csak tudott, és egyre komolyabb feladatokat lehetett rábízni. – Ötéves lehettem, amikor már meg tudtam fordítani a nyájat, apám onnantól kezdve sokszor engem küldött ki hozzájuk. Többször jártunk együtt a Hortobágyon, azt mondta, hogy már háromévesen oldalba pisiltem a Kilenclyukú hidat. Apám ekkor és még később is Szatmárnémetiben egy tsz-ben volt számadó juhász, de amikor jött a rendszerváltozás, lehetősége nyílt, hogy a Magyar Rackatartó Egyesülethez szegődjön. Tavasztól késő őszig a Hortobágyon őrizte a gazdák juhait, majd hazaadta őket, és télire visszajött Szatmárnémetibe.

Irány a Hortobágy!

A nyarakat Lehel tehát mindig a Hortobágyon töltötte, és már akkor magával ragadta a puszta hangulata. Romániában autóvillamossági-szerelőnek tanult, majd közgazdász diplomát szerzett, de igazából sose fordult meg a fejében, hogy ezen a területen helyezkedjen el. A juhászat és a Hortobágy iránti vonzalom miatt Szatmárnémetiből egyenes út vezetett Szálkahalomra, ahol egy darabig merinó juhokkal foglalkozott, majd miután egy hortobágyi gazda megkereste az édesapját, hogy nagy szüksége lenne egy juhászra, nem sokat habozott, elvállalta a munkát, és 2002-ben a Kékes-tanyára költözött, ahol őshonos rackákat kellett gondoznia. Egy évvel később az állomány átkerült a nemzeti park tulajdonába, és Lehel azóta az igazgatóság dolgozója. Hortobágy-Szatmáritelekre, ahol beszélgettünk, 2005-ben költözött át a nyájjal együtt. – A rackákat mindig is különösen szerettem – mondja. – Ezeknek az állatoknak van egy erős kisugárzásuk. Büszke, szép jószágok, tekintélyt parancsoló a megjelenésük.

Lehel gondjaira csaknem ötszáz anyajuh, negyven kos és mintegy száz jerke, azaz tavalyi bárány van bízva, és ehhez jön még az éves szaporulat, ami idén is meghaladta az ötszázat: 465 anyajuhnak 510 báránya született, ami igencsak szép szám, de amikor sikerült rozshoz jutniuk, még ennél is magasabb volt a termékenységi mutató. – A rozs megpezsdíti a kosok vérét, és gyakoribb az ikerellés – magyarázza. – Abban az évben az 550 anyajuhunk 675 bárányt ellett. Ez volt a csúcs, erre az eredményre még a merinót gondozó juhászok is felkapták a fejüket.

Az ellési időszak február elején kezdődött, és a napokban ért véget. Akárcsak a többi juhásznak, Lehelnek is kemény hetek vannak a háta mögött. Ilyenkor éjjel-nappal a hodályban segítik az ellést. – A racka aránylag könnyen ellik, de azért előfordulhatnak problémák – teszi hozzá. – Mindig akad köztük olyan anya, amelyiknek segíteni kell, mert mondjuk „összegabalyodott” benne a bárány, vagy visszahajlott a feje, és nem tudja megelleni. Ha ilyenkor nem vagyunk ott, az anya és a bárány is elpusztul.

Annál jobb, minél több a csavar benne

Loncsák Lehel fontos szerepet játszik a rackajuh-törzsállomány magas genetikai értékének kialakításában is. Mint mondja, a bárányokat 80 napos korukban előminősíti, akkor már látszik rajtuk, hogy alkalmasak-e a továbbtartásra, vagy meg kell válni tőlük. Ahhoz ugyanis, hogy a törzsállományba kerüljön egy jószág, szigorú feltételeknek kell megfelelnie. – Amikor annak idején átvettem ezt a nyájat, nem volt valami jó állapotban – emlékszik vissza. – Sok volt köztük a rövid szarvú, a pigmentáltság tekintetében is hagytak kívánnivalót maguk után, jelen volt az úgynevezett bivalyfarkúság, ami azt jelenti, hogy sok olyan bárány született, amelyiknek fehér volt a farka vége. Ezek az állatok, bármilyen szépek is, kiesnek a tenyésztésből, hiszen olyan jegyeket viselnek, amelyek eltérnek az őshonos fajtára jellemző jegyektől. Folyamatosan fejlesztettük az állományt, a legjobb kosokat igyekeztünk megvásárolni, és mára eljutottunk odáig, hogy sokszor a többi tenyésztő között már a mi kosainkért megy a „harc”. Épp a napokban vett tőlünk egyet a Körös-Maros Nemzeti Park.

Lehel a Cívishírnek elárulta, hogy a küllem elbírálásakor számos szempontot figyelembe vesznek. Például annál szebb a racka kos, minél több csavar van a szarvában, fontos továbbá, hogy a szarv egyenes legyen, ne bukjon nagyon előre, de hátra se. Előírás az is, hogy a fehér racka lábának őzbarnának, őzvörösnek kell lennie. A feketéknél nem kívánatos az úgynevezett darusodás, ami azt jelenti, hogy a fekete szőr kezd szürkülni. Fontos, hogy az állat minél tovább tartsa meg fekete színét. Legyen nagytestű, mutassa a hímivarjelleget, és ne legyen „gacsos” lábú.

Közeleg a kihajtás

A következő hónapokat a juhász és a juhok is nagyon várják már. Kezdődik a legeltetési szezon, ami Lehel szerint egy szóval úgy foglalható össze: szabadság. 

– Úgy szoktuk mondani, hogy könnyebb a botot fogni, mint a villát emelgetni, meg hordani az abrakot. Ez persze nem jelenti azt, hogy ilyenkor csak a botot támasztjuk. A jó juhász mindig figyeli a nyájat, hogy melyik hogy viselkedik, hol legel szívesen. Nem mindegy például, hogy a kolompot melyiknek a nyakába rakjuk, mert a többi ahhoz fog igazodni. A kolomp összefogja a nyájat, ezért azokra tesszük, amelyek hátul vagy oldalt legelnek. Így például ködös időben a többiek tudják, hogy hova kell csoportosulniuk.

A köd egyébként is nagyon gyalázatos tud lenni a Hortobágyon, magyarázza Lehel, hozzátéve, hogy hiába jár az ember ugyanazon a területen évek óta minden nap, még a rutinos juhászt is megtréfálja a leereszkedő tejszerű fátyol. Ilyen kellemetlen élményben már neki is volt része. – Régebben történt, amikor még egy másik legelőn, 520 hektáron legeltettem – meséli. – Már késő ősz volt, és akkora köd, hogy az orromig sem láttam. Már szinte visszaértünk a nyájjal a hodályhoz, talán ötven méterre lehettünk az épülettől, amikor egy ismerős érkezett a tanyára, akivel körülbelül húsz percet beszélgettem. Gondoltam, a juhok megvárnak, de sajnos nem így történt. Mire odaértem a hodályhoz, már sehol sem voltak, elvesztették a tájékozódási képességüket, és eltévedtek, eltűntek. Többön is volt kolomp, de mégsem akadtam a nyomukra. A juh ugyanis egy darabig megy, aztán megáll egy helyben, és nem mozdul semerre. Végül másnap reggel találtam meg a nyájat.

A forróságot nem szeretik

Tavasztól késő őszig Lehel a telepet körülölelő 85 hektáron legelteti a jószágokat. Sehol egy fa, ami árnyékot adna, így aztán a nyári hőségben a kalap és az ivóvíz jó szolgálatot tesz. Olyankor már hajnalban, van úgy, hogy négy órakor kihajtja az állatokat, mert nemcsak az ember, de a racka sem szereti a kánikulát. – A legmelegebb napokon reggel fél nyolc körül már nem akar enni, inkább rohanna be a hideg vízhez, a hűvös hodályba – mondja. – Ha a juhász tudja a dolgát, ez a pár óra hajnalban elég ahhoz, hogy jóllakjon a juh. Nem azért állunk ott mellettük, hogy a botot támasszuk, hanem azért, hogy tényleg legeljen az állat. A rackára jellemző, hogy sebes járású, élénk vérmérsékletű, a vérében van, hogy állandóan menni akar. Ezt kordában kell tartani, oda kell terelni, ahol a legjobban tud legelni. Ehhez kell a kutya, aki megregulázza a nyájat. Amikor érzi, hogy jön a forróság, akkor teleszedi fűvel a gyomrát, a régi pásztorok ezt úgy mondták: „gyorsan meghányja a bélit”. Ha jóllaknak, bejövünk a telepre, és délután újra irány a legelő. A nagy melegben csak este hét körül megyünk ki, de olyankor kint maradunk tízig, fél tizenegyig.

Lehel életében fontos helyet foglal el a hagyományok őrzése is. Amikor csak teheti, pásztortalálkozókra jár, baráti körével szívesen éneklik a régi nótákat, és a Hortobágy községben több mint tíz éve működő néptánc csoportnak, a Hortobágyi Kilenclyukú Táncegyüttesnek is aktív tagja. Mindent gyűjt, ami a pásztorélettel kapcsolatos, szép kollekciója van már kampókból, csengőkből és a kolompokból is.

A juhászok mindig zsírosabbak voltak

Kíváncsi voltam arra is, vajon mit gondol a pásztorok közötti hierarchiáról, a csikós-gulyás-juhász-kondás rangsorról. – Ezzel kapcsolatban mindig apám régi mondása jut eszembe – kezdi a választ. Azt mondta, hogy a csikós és a gulyás is mindig nálunk lakott jól. Ők hozták az italt, mi adtuk az ételt. A juhászok mindig zsírosabbak voltak, sose mentek üres gyomorral a másik tanyába. A régi világban egy juhnak mindig hamarabb eltört a lába, mint egy marhának. Abban az időben könnyebben előfordult, hogy a juhásznál a gulyás meg a csikós kitörölte a birkapörkölt szaftját a bográcsból. Ez ma már persze nincs így, hiszen minden egyes állatnak fülszáma van, el kell számolni mindegyikkel.

Hogy aztán évtizedek múlva ezeket a történeteket lesz-e még, aki elmeséli, egyelőre nehéz lenne megjósolni. A pásztorság ugyanis kihalófélben lévő szakma, hivatás. Lehel szerint még azok sem mind lesznek pásztorok, akik beleszületnek ebbe a világba, nem beszélve azokról, akik csak úgy ihletet kapnak valahonnan, és kipróbálják, milyen is ez az élet. Nekik ideig-óráig még megy is, de aztán ráébrednek, hogy nem fenékig tejfel ez a munka. – A kívülálló csak azt látja, hogy a csikós feszít a ló hátán, a gulyás vagy a juhász meg támaszkodik a boton, küldi a kutyát, aki tereli a gulyát vagy a nyájat – jegyzi meg. – Azt viszont már nem látják, hogy ezen kívül nagyon sok munka van a jószággal. Rengeteget kell például ganézni, villázni, ami a mai fiataloknak már egyáltalán nem vonzó.

Úgy tűnik, a Loncsák családban is megszakad ez a szép hagyomány. – A fiunknak megtanítottam a pásztorkodás fortélyait, ha kell, be is segít, de azért nem az ő világa ez. Debrecenben, a Mechwartban tanul angol-informatika szakon. Azon a vonalon valószínűleg jobban is boldogul majd, mintha pásztornak állna. A lányunk szintén Debrecenben, a Kossuth gimnáziumban tanul, és a jogi pályát szeretné választani.

Lehel viszont egyáltalán nem bánta meg, hogy pásztornak állt, azt mondja, hiába van közgazdász diplomája, az irodai munka nem az ő terepe. Ha jön egy vevő, és muszáj, akkor persze megírja a számlát, kitölti a szállítólevelet, de a vérébe a juhászat ivódott be. – Jóleső érzés látni, ahogy felcseperednek a bárányok, amiért egész évben dolgozik az ember. Vagy amikor kiválasztják a kosokat, és a mi kisebb állományunkból több kerül be a kosnevelő telepre, mint egy jóval nagyobb létszámú juhtelepről. Ezek büszkeséggel töltenek el. 

Takács Tibor