Campus, negyedik nap: végül mindenki megtalálta a kincset - fotókkal, videókkal

Az utolsó, szombati napon a Campus Fesztivál főbejárata felé vezető úton elhaladtunk a Nagyszínpad felé leskelődő strandolók mellett. Záróakkordként a Blahalouisiana, mint csemetéit szeretően búcsúztató anya, bársonyosan megsimogatta az utolsó nagy csatába induló túlélők fejét. A ködszínháznál csapatokban ültek a fiatalok, az iskolatáskákból előkerült az uzsonnaként becsomagolt vodka. Az üvegből erőt, a fesztiválból élményeket gyűjtöttek, így lesz mit mesélni majd a kíváncsi nagyszülőknek.

Azt mondják, szombatra a környező boltokból úgy kiürült az alkohol, mintha hatósági áras lenne. Valahol már ki sem rakták a polcra a maradékot, hanem egy bevásárlókosárban kitolták az eladótérbe.

Elsivatagosodott lelkünk némi utolsó csepp élményre szomjazva vánszorgott a Nagyszínpadig, ahol jelenésként derengett fel a Carson Coma, amelynek frontembere láthatóan maga sem tudta eldönteni, hogy Freddie Mercury-nak vagy kamionsofőrnek öltözzön.

A tánctér szélén állt egy másik koma, horgolt, barna ingben, magastalpú cipőben. Amott egy lány, aki mintha nem is nadrágban lenne, a cipője spirálisan fut fel a lábán. Bizony, a szivárvány tövében kincs van: még negyedik napra is jutott olyan fesztiválarcokból, akiket érdemes megbámulni. Az ilyen rendezvényeknek van egy kificamodott tulajdonsága: noha bőven akad csinos lány, a nyakak mégis azok után tekerednek, akik még a sokat látott városi szemnek is megbotránkoztatóak.

Je veux, akarom

Az egyik pillanatban az ember homokba írna egy segélykiáltást, hogy jelenjen meg egy hajó, ami elviszi egy lakatlan szigetre, míg a másikban azt kívánja, örökké tartson a Campus, hogy a halál után minden napját újra lehessen élni.

A négy nap alatt öltözékek olyan kompozíciói vonultak fel, amilyenek még a kalendáriumban sincsenek. Francia divattervezők is megirigyelhetnék a Campus nevű divatbemutató zsenialitását. Ők talán még tolmácsolni is tudták volna, miről énekel Zaz. Nyelvi ismeretek híján így csak vállat vonva andalogtunk a messzi vidéki sanzonra.

A szöveget nem értettük, de a szeretet átringott. A kegyetlen partiarcok szívében újra bimbózni kezdett az emberség, és fogadkoztak, hogy valamelyik nap vezeklésképp ellátogatnak az állatkertbe bocsánatot kérni a négynapos sokkért.

A tegnapot újra álmodva

A véget ért koncertek után mindenki igyekszik megtalálni a barátait, vagy valakit, aki fizet neki egy italt. A gyülekező tömegben kellenek a tájékozódási pontok, mert nem elég, ha a telefonba azt mondja az ember: „itt vagyok a fa alatt”. Ilyen is volt.

Az óriáskerék lába, a menekülési útvonal tábla, a Hall előtti tágas tér mind gyűjtőpont. Utóbbinál a hip-hop örökségéből származó, de ép ésszel értelmezhetetlen kísérleti ág bömböl a hangfalból, fiatal közönségéhez hasonlóan messzire gurult a családfától.

A szülők valahol egy hamburgeresnél füstölődve tartósítják magukat Majkára, miközben arról csámcsognak, hogy régebben más volt. Hiába adja magát a szófordulat, megfogadtuk, hogy csak azért sem fogjuk közhelyesen úgy mesélni, hogy az ózdi showman buliján mindenki táncolt. Pedig így volt. És micsoda tánc volt! Szokás szerint rutinból uralta a színpadot, ha balra intett, a lányok jobbra húzták. De akár Majkába haltak bele, akár úgy, hogy őrült sebességgel csapódtak a Betonhofiba, a végén mindenkit repülni hívott a magas ég.

A fesztivál túlélőit másnap úgyis maguk alá temetik az égi jelként üzenőfalra fellőtt Campus-fotók, amik az éterben soha nem fognak megsárgulni. Színüket tartósítja a boldog pillanatokat idéző, összeölelkező emlék.