A Desperado feat. alapítójánál látványos eredményt hozott az életmódváltás

A Civil a pályán rovatunkban közismert emberek sporthoz való viszonyát mutatjuk be. Ezúttal a tősgyökeres debreceni zenészt, az 52 esztendős Bodnár Zsoltot kérdeztük. A Desperado feat. Timi frontembere a nyolcvanas években az akkori gyerekek mozgalmas mindennapjait élte, sok sportágat kipróbált, de egyiknél sem ragadt meg. A húszas éveiben rendszeresen úszott, kondizott, kerékpározott és snowboardozott, ám a későbbiekben az elfoglaltságai miatt hanyagolta a rendszeres mozgást, s ennek akkor vetett véget, amikor már a teste jeleket küldött a számára. A zenész életében az elmúlt öt év hozott hatalmas változást, azóta szinte mindennap sportol, odafigyel az életmódjára, hogy felnevelhesse és „útnak indíthassa” gyermekeit. A több évtizedes ismeretségünkre tekintettel tegeződtünk az interjú alatt.

Nem szeretném azt az álnaiv kérdést feltenni, hogy sportolsz-e rendszeresen, hiszen aki az elmúlt években találkozott veled, vagy figyeli a közösségi médiában megjelenő fotóidat, az tisztában van vele, hogy életed részévé vált a testmozgás. Mikor és miért döntöttél az életmódváltás mellett?

Ahogy megsokasodtak a teendőim – értem ezalatt a zenekarral és a vállalkozásommal kapcsolatos dolgokat, valamint megszülettek a gyermekeim – kikopott a rendszeres testmozgás az életemből. Régóta éreztem, hogy kimaradt a sport, aminek jelei is voltak: itt fájt, ott fájt, megnőtt a pocak, egyszerűen nem volt komfortos a lét. Öt évvel ezelőtt érkezett el a pillanat, hogy visszataláltam a sportoláshoz: a szomszéd utcában nyílt egy fitneszterem. Ezt jelnek vettem, hiszen alig kellett pár száz métert sétálni azért, hogy mozoghassak. Elmentem a terem megnyitójára, megismerkedtem a tulajdonossal, Keresztesi Péterrel, kifaggattam mindenről, aztán belevágtunk, ugyanis a párommal együtt kezdtem edzésre járni. Személyi edző segítségével dolgoztam, s bevallom, az első foglalkozások után halálközeli élményeim voltak, nagyon kemény erőpróbának voltam kitéve. Az ízületeim és egyes testrészeim még nem álltak készen arra a nagy terhelésre, de éreztem, hogy ez kell nekem. Nagyon bejött a funkcionális, crossfit edzés, azóta is csinálom.

Milyen rendszerességgel látogatod a termet?

Töretlenül csinálom, hetente hétszer edzek, a Bro’z CrossFit terem mellett futok és biciklizek is.

Nem akarok hízelegni, de ez meg is látszik rajtad.

Amikor elkezdtem edzeni, akkor 84 kilogramm voltam, de utána a sportolás és étkezésnek hála, „bementem” 70 kiló alá is. De nem is az a lényeg, hogy mennyivel kevesebb a súlyom, hanem kialakult egy olyan testformám, amivel elégedett lehetek, s ez inspirációt adott a folytatáshoz. Lement a pocak, feljött némi izom, és egészen másként érzem magam a bőrömben, sokkal jobban bírom a hétköznapokat.

Gyerekként sokat mozogtál?

Iskolás éveimben ugyanúgy, mint anno a többi gyerek, állandóan mozgásban voltunk a haverokkal, fociztunk, rohangáltunk, bicikliztünk, csúsztunk-másztunk. Nem olyan volt, mint most, amikor az e-sport és a kütyük nyomkodása köti le a gyerekek figyelmét. Kipróbáltam néhány sportágat, ettől függetlenül nem voltam annyira sportos, de a mozgás a mindennapok része volt. A húszas éveimben állt be változás, akkor rendszeresen jártam konditerembe, úszni, bringázni és snowboardozni. A desperadós időszak elején még sportoltam, de aztán beindult a zenekari karrier, vállalkozásba fogtam, majd a gyerekek kötötték le az energiámat. Sokáig azzal áltattam magam, hogy jó ez így, megy ez így is, nincs probléma, bírom a tempót, jó kondiban vagyok. Így telt el tíz év, aztán már éreztem, hogy elfáradt a testem, egyre több helyen fájt valamim.

Az iskolás évek alatt a testnevelő tanárok mindig próbálták „eladni” a saját sportágukat a diákoknak. Téged meg tudtak fertőzni valamilyen sporttal?

Általánosba a Petőfibe jártam, a mi tesitanárunk az atlétikát favorizálta, ami nekem igazából szuperül ment, de semmi több nem történt, nem lettem igazolt sportoló. Arra emlékszem, hogy a kézen- és a fejenállást nem tudtam megcsinálni, viszont akkoriban karatéztam, így a fekvőtámaszban, valamint a felülésben, kötélmászásban elég jó voltam.

A nyolcvanas-kilencvenes években nagy divat volt az iskolák közötti focimeccs. Tagja voltál a sulicsapatnak?

Fociban béna voltam, inkább szurkoltam a srácoknak. Akkor játszottam, ha sokan voltunk, és nem számított annyira, ha valaki nem volt olyan nagy spíler. Igazából nem tudtam focizni, ezért nem is szerettem, viszont a társaság miatt ott voltam a haverokkal.

Melyik sportágban voltál tehetséges?

Azt hiszem, karatéban az voltam. Amúgy a sport terén nem éreztem a tudásomat kimagaslónak, utólag gondolkoztam rajta, ha talán hamarabb kezdem valamelyik sportágat, vagy jobban akartam volna bizonyítani, akkor sikerülhetett volna, de szerintem a lelkem mélyen mindig is tudtam, hogy nem a sport terén fogok kiteljesedni.

Korábban említetted, hogy a pároddal közösen kezdtetek járni a konditerembe. Ez azt jelenti, hogy az egész családod számára fontos a testmozgás?

Viki anno a terhesség és a gyerekek miatt érezte, hogy sportolnia kell, amit azóta is csinál, jelenleg csoportos edzésekre jár. A gyerekeket is próbáljuk inspirálni, ezért is kóstoltak bele a gyerek crossfit edzésbe anno. A lányom, Fanni 15 éves, korábban röplabdázott, most már hiphoptáncos, és imádja ezt a világot. A fiam, Dominik 10 éves, és a már említett Keresztesi Péter mesterhez jár a Spartan Kempo Debrecenbe. Az első pár hétben kérdezgette, hogy meddig kell még járnia, meddig van kifizetve a tagdíj, de most már örömmel csinálja, mert nagyon jó a szakmai munka és a társaság is. Büszke vagyok rá, az év elején vizsgázott, most már citromsárga öves kempós. Dominik a kempó mellett a suliban kosárlabdázik is, azaz megvan a kellő mozgás az életében. A párommal nagyon fontosnak tartjuk, hogy a gyerekek mozogjanak, mert így lehet megalapozni a testfelépítést és az egészségtudatosságot. Mindegy, mit sportolnak, csak csináljanak valamit, amit szeretnek! Azt látom (és ezt a saját bőrömön is tapasztaltam), hogy az ország lakosságának jelentős részénél igen komoly életmódváltást kellene eszközölni ahhoz, hogy hosszú ideig tudjanak boldogan, egészségesen, mindenféle betegségek nélkül élni.

Fiatalon mennyire voltál rajongó, volt kedvenc csapatod? Jártál meccsekre?

Nem igazán jártam meccsekre, soha nem rajongtam csapatokért, „csak” rockzenekarokért. Nagyon érdekes, hogy a Desperado másik alapító tagja, Andris barátom hatalmas sportfan, nem lehet zavarba hozni sportos kérdésekkel, óriási lexikális tudása van. Az egyik legnagyobb szívfájdalma, hogy nem tud a fociról beszélgetni velem. Viszont a fiammal, aki nem mellesleg a keresztfia, egy hullámhosszon vannak, ugyanis Dominik nagy focikártyagyűjtő, s ha új csomagot kap, akkor mindig átbeszélik Andrissal, hogy ki kicsoda.

A Desperado nevéhez két „sportdal” is fűződik, A Nap városa, amit a 2001-es debreceni ifjúsági atlétikai világbajnokságra írtatok, illetve a Legyőzheted őt, amit a 2005-ben, szintén a cívisvárosban megrendezett jégkorongvébé divízió I.-es küzdelmeihez szereztetek. Mennyire jelentenek szép emléket ezek a számok?

Megtisztelő feladat volt elkészíteni ezeket a dalokat, amik által a Desperado valamilyen szinten összekapcsolódott a sporttal. Ez a két esemény az élsportot jelentette, de fontosnak tartom, hogy mindenki tisztán lássa, a tömegsport is kulcsfontosságú dolog. Tudatosan kell élnünk, s ebben a mozgáson kívül a helyes étkezés is fontos szerepet játszik. Az internetről túl sok információ jut el hozzánk, például a diéták tekintetében is, éppen ezért nehéz tisztába tenni a dolgokat, de érdemes.