„A szívemben és a lelkemben mindig mentős maradok”

Ujvárosy András, Hajdú-Bihar megye legendás vezető mentőtisztje 47 év hűséges szolgálat után idén októberben nyugdíjba vonul. Amikor az elmúlt évtizedekről kérdezzük, ugyanolyan lelkesen beszél, mint ahogyan a munkáját is végezte az Országos Mentőszolgálat kötelékében. Élete 1974. szeptember 2-a óta forrt egybe a mentős hivatással, melyen a nyugdíjas évek sem változtatnak: a szíve mélyén mindig mentős marad. Közel öt évtizednyi szolgálat sok időnek tűnik, ám ahogyan a Naplónak fogalmazott a vezető mentőtiszt, mégis olyan hamar elröppent...

Mikor és miért döntött úgy, hogy a mentős hivatást választja?

Két motivációm volt ebben a dologban, a dátum az 1974. szeptember 2-a. Az egyik az volt, hogy egy sikertelen orvostudományi felvételi volt a hátam mögött, a másik pedig az, hogy édesanyám is mentődolgozó volt Hajdúböszörményben. Ezek miatt döntöttem úgy, hogy a mentős hivatást választom.

Emlékszik a legelső szolgálatára?

Hogyne, még meg is tudnám mutatni a garázsban, hogy hol álltam akkor, amikor kezdtem az első napomon. Az akkori főnököm katonás ember volt, és nagyon nagy heppje volt a hosszú haj. Meg kellett nyiratkozni, csak úgy lehetett dolgozni. Azokban az években volt divat a vállig érő haj, nekem is az volt, de le kellett vágatnom. Viszont a főnöknek még mindig hosszú volt a hajam, hát még egyszer nyiratkoznom kellett.

Mi volt az első eset, amihez kivonult?

Az első esetek egyike egy szülés volt, egy hat órakor kezdődő autón dolgoztam egy idősebb munkatársammal, aki már tapasztaltabb volt. Én nagyon izgatott voltam, mondtam is neki: „Jani bácsi, meg fog szülni, meg fog szülni!” Mire azt válaszolta nagy nyugalommal: „Hát akkor megszül.” Én pedig olyan ideges voltam, azt hittem agyvérzést kapok. Arra is emlékszem, hogy ez Tukán történt, Újszentmargita mellett, akkor még nem volt Egyeken mentőállomás. És minden gond nélkül meg is szült a hölgy.

Ön szerint a szakmai tudáson túl mire van még szükség ahhoz, hogy valaki jó mentőssé váljon?

A legelső dolog a szakmaiságon túl az empátia. Anélkül ez nem megy. Ha nem érezzük bele magunkat a beteg vagy a hozzátartozó sorsába, abból csak konfliktus lehet. Mindenképpen erre is próbáltam nevelni mindenkit, akivel foglalkoztam vagy találkoztam. Ez egy alapkérdés kell, hogy legyen. Gondoljunk bele abba, hogy akár mi is fekhetnénk ott, és mi is erre vágynánk. A támogatás, egy simogatás, egy mozdulat, egy mondat rengeteget jelent. Mint ahogy nekünk is rengeteget jelentene.

Mennyire nehéz a betegekkel? Gondolok itt arra, hogy sokszor nem kellően együttműködőek, és megnehezítik a mentős feladatát.

Ilyenkor kell elővenni az empátiát, és alapigazság, hogy a betegnek majdhogynem mindig igaza van. Ő egy kiszolgáltatott, nyomorult helyzetben lévő ember, őt nem kell oktatni vagy nevelni. Ennek nincs értelme. Csak felveszem vele a fordulatot megértően, mert ez viszi előre a dolgokat.

Az elmúlt 47 év távlatában van-e olyan eset, ami nagyon megmaradt önben?

Számtalan eset volt, elég nehéz kiemelni ezek közül. Ami mindenképpen megmarad, ha gyerekről van szó, főleg akkor, ha rosszul végződött. Többször kellett gyerekeket újraélesztenem, ami nagyon-nagyon megrázott. Volt, amelyik sikerült, és sajnos olyan is, amelyik nem. Utóbbi padlóra tudja küldeni az embert. Az is egy szörnyű emlékkép, amikor az egyik bajtárshoz hívtak minket, aki egy körülbelül 48 éves gépkocsivezető-garázsmesterünk volt. Hajnalban csengettek ki bennünket, újra kellett éleszteni, körülbelül két óráig próbálkoztunk. Megrázó volt, és szíven ütött, hogy amellett, hogy nem sikerült megmenteni az életét, megszólalt közben az ébresztőórája, amit felhúzott, mert jött volna éppen dolgozni.

Mit gondol, mennyire megbecsült ma mentősnek lenni?

Szerencsére úgy érzem, hogy egyre jobban. A mentőszolgálat az elmúlt időszakban nagyot nyitott a társadalom felé. Nem misztikus dolgokat csinálunk mi, hanem élő hús-vér emberek vagyunk, akik próbálnak segíteni mindenkin. Az, hogy kicsit belelátnak a munkánkba, egy nagyon jó üzenet mindenki számára. Ezen kívül pedig az elmúlt években elindult egy béremelési folyamat, ami remélem, elégedettséggel tölti el a kollégákat, így nem kell a fiúknak egyik munkahelyről a másikra rohangálni. Arra tudnak majd koncentrálni, ami feladatuk: felkészülni, tanulni, naprakésznek lenni.

Egy nagyon nehéz szakmáról van szó, ami mindennapos helytállást igényel. Nem félt a kiégéstől, valaha megfordult a fejében, hogy abbahagyja?

Nem, soha. Mindig fel tudtam dolgozni magamban a nehézségeket. Ebben sokat segített a stabil családi hátterem is, szerencsére mindig megértették, hogy nekem mivel jár a munkám: éjszakázni kellett sokat, ügyeletben lenni. Nagyon szerencsés vagyok, mert nagyon jó házasságban élek. Egy gyermekem született, aki megvalósította az álmomat: orvos lett, és a Sürgősségi Klinikának ma ő az igazgatóhelyettese. Van két csodálatos unokám, egy három és egy hatéves, akikkel most már többet tudok majd együtt lenni.

A pandémia mennyire nehezítette meg az önök munkáját?

Nagyon-nagyon megnehezítette. A Covid mellett, ami megnöveli a munkánkat, nekünk ugyanúgy el kell látni mindenkit, aki segítségre szorul. Ugyanúgy hívnak minket balesetekhez, újraélesztésekhez és még sorolhatnánk, amiket a koronavírus-járványtól függetlenül el kell látnunk. Jelentős terhelést adott a sok adminisztráció – ami érthető –, hiszen naprakész adatokat vártak tőlünk. Az operatív törzsnek folyamatosan nyújtottuk a legfrissebb adatokat.

Sokak számára példaértékű az ön munkája, úgy búcsúztatták, mint legendás mentőtisztet. Ön szerint mivel érdemelte ezt ki?

A szakmán és a hivatáson túl, ami engem éltet, az az oktatás. Harminc éve oktatok az egyetemen kívül számtalan helyen. Úgy érzem, hogy a szakmai ismeretek átadásán túl lényeges feladat egyfajta szemléletmódot is adni a leendő orvosoknak, egészségügyi dolgozóknak. Naprakésznek kell lenni, elengedhetetlen az empátia, próbáltam ezeket az emberi értékeket is átadni mindenkinek.

Mennyire népszerű mentősnek lenni, van utánpótlás?

Ez mindig hullámzó, régen, húsz évvel ezelőtt például nagy hiány volt. Most az elmúlt időszakban, részben a béremelés-intézkedések, az anyagi megbecsülés, valamint a feltételek javulása miatt egyre többen akarnak mentősök lenni. Ma már nem Nysa típusú mentőautókban ülünk, ahová minden oldalról befúj a szél és beesik az eső, hanem világszínvonalú Mercedes autókban, világszínvonalú felszereléssel, megújult egyenruhában tudjuk végezni a munkánkat. Nincs is nálunk létszámhiány, maximum egy-kettő, de ez is átmeneti.

A szakmai elismerései közül melyikre a legbüszkébb?

Büszke vagyok arra, hogy az Országos Mentőszolgálatnál lévő kitüntetések közül mindegyiket megkaptam. Tavaly Kásler miniszter úrtól miniszteri dicséretet kaptam, mintegy megkoronázva a mentőszolgálatnál töltött időszakomat. Erre is nagyon büszke vagyok. Ezen kívül kaptam szakmai kamarai elismerő díjat, mert a Magyar Szakdolgozói Kamara Hajdú-Bihar Megyei Területi Szervezeténél alapellátási alelnökként is tevékenykedem. Azonban mivel szívemben és lelkemben mindig mentős maradok, a mentős kitüntetések számomra a legkedvesebbek. Boldog tulajdonosa vagyok mindegyiknek és mindegyikre nagyon büszke is.

Mennyire fog tudni elszakadni a mentős élettől, ha nyugdíjba vonul?

Még nagyon friss az élmény, bármennyire is tudtam, hogy ez eljön. Egészen biztosan be fogok jönni ide az egykori munkatársaimhoz beszélgetni. Szeretnék még oktatni is egy ideig, és több időm jut majd az unokáimra. Terveim között szerepel az is, hogy ha az energiám és időm engedi, ezt a 47 évet papírra vetem.

Vass Kata

Szakmai mérföldkövek

Díjak, elismerések

Tagságok