Hol vagyok?

A pontosabb helymeghatározást azonban nehezíti, hogy bár a jármű belsejében rengeteg a látnivaló, legeltetheti az ember a szemét például a csinos diáklányokon, sőt olvasnivaló is akad, ám a számára talán legfontosabb információt sajnos nem fogja ezek között meglelni. Tudniillik azt, hogy hányas buszon utazik is valójában.

Aki azt hiszi, hogy a szituáció teljesen életidegen, az nem a debreceni megállókban koptatja a valóság talaját. Ellenkezőleg: sokkal inkább a hétköznapoktól teljesen életidegen annak feltételezése, hogy akinek egyszer már sikerült valamilyen járműre felnyomakodnia, az nem akarja a szeme előtt látni a jármű belsejében is, hogy jó helyen van-e.

Magam például naponta vagyok szem- és fültanúja olyan jeleneteknek, mikor valaki a fedélzeten jön rá arra (amikor a géphernyó a pórul járt utas számára nemkívánatos irányba kezd fordulni), hogy rossz viszonylatra szállt, s kezd el kétségbeesett, de teljesen hiábavalóan pánikolni. S nem is kell nagyon idősnek vagy rossz látásúnak lenni ahhoz, hogy a télies ködben vagy akár a vakító nyári szembe napban ne lássuk tisztán a járat számát. Amelyben szintén nem bővelkedünk, mert általában csak egyetlenegy van elhelyezve a felszállási oldalon.

Amúgy informálásunkat illetően dicséret is illetheti a vállalatot, hisz például színes képernyőn olvashatunk nyelvleckét, reklámokat, tudományos híreket jó néhány busz fedélzetén. Ha emellett még azt is közölné - és nem csak a vezető melletti, térdmagasságbanalig lévő táblán - hogy éppen hányas buszon utazunk, akkor talán még azt is elhinnénk, hogy akad valaki a cégnél, aki az utas valós igényei szerint is képes gondolkodni. Merthogy legalább hébe-hóba igénybe veszi, s teszteli is, hogy miként funkcionál a gyakorlatban a cégük által kínált szolgáltatás.  

T. Szűcs József  

[email protected]