Imádsággal várja az Úrjézus születését

Már akkor tudtam, nem utoljára találkoztam vele, karácsony közeledtével fel is kerestem. Beszélgetésre indultam hozzá, és igazi csodát találtam nála.
Mesélnek a gerendák
Mintha régmúlt idők mesevilágába léptem volna, mikor megálltam a takaros kis porta előtt. Felgereblyézett utca, udvar fogadja ott a látogatót, a fehérre meszelt, téglaszín festékkel felmázolt

Ahogy beléptem, azonnal mintegy száz esztendőt ugrott visszább az idő kereke. Az egyik sarokban lábon álló lavór, a falon fésűtartó, vele szemben a „láda”. Az asztal alatt vödör a mosó-, kanna az ivóvíznek. A sparhelten vasaló melegszik, meg egy fazék víz, mellette takaros stelázsi, azon katonás rendben ácsorognak az edények, a tornyos ágy takaróján imakönyvek szép sorjában, az asztal sarkán olvasó pihen.

A mennyezet vastag gerendái hosszú évtizedek titkait őrzik. Mari néni háza a nyugalom apró szigete rohanó világunkban. Hely, ahol a bölcsességgel megáldott nénike immáron hetven esztendeje él, férje halála óta egyedül. Ebben a kicsi házban várja Mari néni minden évben a karácsonyt.
Régmúlt karácsonyok
– Tudja kedves, az Úrjézus születése nekünk keresztényeknek a legnagyobb, a legszebb ünnep. Örömet jelent akkor is, ha már öregek vagyunk. Remélem a Jóisten megsegít, s most is tudok kalácsot sütni az ünnepre, azzal várom a családot. A templomba ritkán járok, nem bírják a csontjaim az ülést, karácsony előtt azonban mindenképpen elmegyek, hogy meggyónjak.

Itthon meg csendesen imádkozok majd, ahogy szoktam. A Könnyek anyja imádságot 68 éve minden nap elmondom reggel, meg este, még olvasóm is van hozzá. Így tanultam anyámtól. Énekelni már nem tudok, nem bírja a torkom, de mondom az énekek szövegét, karácsonykor még a kántálásokat is elolvasom .

Olyankor mindig eszembe jut a gyermekkorom ünnepe. Nagyon ritkán volt karácsonyfánk, mert szegény családban nőttem fel. Összefogtunk páran, elindultunk kántálni, olyankor a gazdagabb családoknál láttunk csak karácsonyfát. A kántálásért sült tököt, diót, mogyorót, meg perecet kaptunk, volt, aki almát is adott. Annak is nagyon örültünk. Ajándék nem volt karácsonykor, de sokkal több volt a szeretet akkor, mint mostanában. Az emberek tisztelték, becsülték egymást – emlékezik Mari néni.
Moszatol egész nap
Illés Józsefné tizenkét éve él egyedül. Férje, fia meghalt, lánya, három unokája, 16 dédunokája rendszeresen látogatja, karácsonyra is várja őket. Hetven éve lakik kis házában, de azt mondja, nem is megy onnan sehova, amíg bírja magát. Márpedig Mari néni mindent megtesz azért, hogy ne szoruljon senkire. – Nagyon is jól telnek a napjaim.

Reggel négykor kelek, szép lassan felöltözök, azután kiengedem a tyúkjaimat. Mindig találok valami moszatolni valót. Meszesek a csontjaim, ezért jobb, ha mindig mozgok, akkor nincsen baj. Úgy osztom be az időmet, hogy minden napra jusson valami.

Egyik nap a postára megyek, másik nap a patikába, még a temetőbe is elgyalogolok lassan, pedig az vagy két kilométer – magyarázza Mari néni, aki a krumplit egyedül ásta fel, a hasgatott fát is egymaga rakta kupacba. – A család mindig korhol, hogy ne csináljam, majd ők jönnek és segítenek, de addig vagyok nyugodt, míg magam elbírok a munkával – magyarázza a mindig mosolygó szemű nénike.

Akkor is mosolyog, amikor a jövőről kérdezem. – Ha a Jóisten erőt ad, tavasszal bevetem a kertet, teszek bele krumplit, meg zöldségfélét magamnak, tengerit a tyúkoknak. Tavaly még palántát is neveltem, jövőre meglátjuk, futja –e az erőmből. Attól kezdve aztán, hogy kidugják a fejüket a kerti növények én már nemigen fogok unatkozni egy percig sem.

Csak addig állok meg, amíg imádkozok. Mert azt mindig kell – mondja bölcsen, őszinte, tiszta hittel Mari néni.