Küzdelem – az önbecsülésünkért

Mert jó elképzelni, ahogy az ifjak a Pilvaxban forronganak, ahogy megírják és kinyomtatják a tizenkét pontot, ahogy hallgatják a szavaló Petőfit, kiszabadítják Táncsicsot, ahogy vonulnak az esőben egyik helyszínről a másikra, és közben egyre többen vannak – és történelmet csinálnak. Aztán harcolnak, küzdenek, és csak az orosz túlerő kényszeríti megadásra őket, nem a gyűlölt osztrák...

Szebb és érdekesebb, a fantáziát jobban meglendítő történet, mint az életünket elárasztó akció- és kalandfilmek bármelyike. Néha úgy belecsöppenne az ember a közepébe, és átélné a történelmet, a lázadást, a küzdelmet a szabadságért – lehetséges vagy talán csak illúzió? –, és fittyet hányva az időre kuruccá változna, és úgy, de úgy legyőzné a labancokat (a Tenkes kapitányával vállvetve), és kiűzné a törököt is... (Ifjúkorunk másik kultuszkönyve az Egri csillagok, és bizony lennénk furfangos Bornemisszák meg kardot forgató Vicuskák.)

Sokszor jó lenne az asztalra csapni és azt mondani: ne legyen így tovább, nem akarunk így élni. Mégis csendben maradunk, és némán csodáljuk a márciusi ifjakat, akiknek volt bátorságuk ehhez. És keressük őket a segesvári csatamezőn, Szibériában, az erdélyi hegyekben, a Felvidéken, az Alföld rónáin, a versekben, a filmeken, a könyvekben, a képzeletünkben, a vágyainkban – az önbecsülésünkben.