Debrecen: retró menzakaja gyereknapra

Így gyereknap közeledtével mi más lehetne a legaktuálisabb, mint feleleveníteni a kedvelt, vagy kevésbé szeretett menza koszt „gasztronómiai csodáit”.

Ha valaki nem ismeri a magyar iskolai konyhaművészet remekeit, nem tudja mit veszített.

Persze itt még azokra az étkekre gondolok, amiket nem előre elkészített mélyfagyasztott készekből eszkábáltak, hanem korai keléssel, sok főzéssel, krumpli pucolással és költségcsökkentő rendelkezések közötti lavírozással hoztak össze a mindig kedves „konyhás nénik”.

Rózsaszín, ízében inkább a tutti-fruttira emlékeztető málnakrém leves sokunk favoritja volt, pláne ha egy kis tejszínhab is ékeskedett a „pink csoda” közepén.

Ezt követte legtöbbször a sárga rettenet, ami inkább hasonlított bébiételre, legalábbis állagát tekintve.

Általában nyakon öntötték egy adag szafttal, és úgy lökték a tálcára, igen lökték, mert ezt még azok se szerették szerintem, akik adták, de hát kellett, mert elő volt írva a megfőzendők között: sárgaborsó főzelék.

Ha azt mondom tejbegríz, frankfurti leves vagy grízes tészta azt hiszem legalább az egyiknek szóló mosolyt lehet borítékolni, hiszen ezek voltak azok a kedvencek, amiket még az is megevett, aki finnyás volt.

Nem így, a spenótot rántott parizerrel, vagy a finomfőzeléket, amit minden bizonnyal gúnyból neveztek így, mert minden volt, csak finom nem. Végül pedig, jöjjön egy nagy kedvenc, az aranygaluska, a ragacsos, édes, diós-vaníliás csoda.