Habent sua…

Különösen a mozgókép szenvedélyeskedett az állítás beteljesítésével. Előszeretettel esett neki a műveinek, hogy átszabja az egykor oly veretes viseletet. A Hamlet meg mintha egyenesen arra született volna, hogy céltábla legyen az ilyen és olyan kísérletnek, némileg arra tolva a hangsúlyt, hogy a mindenkori rendező „shakespeare-eskedjen” az alkotó szerepében. Persze ki tagadhatná, hogy az értelmezésnek van létjogosultsága hiszen a formai mulandóság fölé mindig odanő a gondolat örökélete. S így mi, befogadók már nem is arra figyelünk, hogy milyen fantáziaficam hoz zavarba bennünket. Inkább a fülünkre hallgatunk, s odaállunk a szavak fénye alá, mert kit érdekel ilyenkor a jövés-menés fárasztó zűrzavara. Bár, akkor csak felszisszenünk, ha olyasmit látunk, ami már metaforájában is elvadul az eredeti képvilághoz képest. Opheliát, ugye, még elmeállapotának megváltozása közben is a költői gyöngédség veszi a szárnya alá, s emeli törékeny magasságba álmainak jutalmaképpen. A Kenneth Branagh-féle változatban – vasárnap este volt a m2 „jutalomjátéka” – mindez már maivá fokozódik. Opheliát egy betonmedencében állítják a falhoz, s magasnyomású vízsugárral fenyítik a testét, hogy a széttört lélek cserépdarabjai összeforrjanak. Sikertelen és köznapi brutalitás, már-már egy Rambo-jelenetre asszociál, amikor is a vietnami veteránt a rendőri önkény akarja fölénye alá kezesíteni. Ők meg is kapják érte a magukét, ám Hamlet egykori kedvese a patak gyors sodrású vízágyában nyer örök csöndességet. S marad utána a kettős örökség, Laertésnek is, Hamletnek is eleve megírva a végzetét.

Szóval ez a Hamlet még ebben a formában is gyönyörű, megrendítő. Persze, hogy olyasmiről van itt szó, amelynek vesztesei és nyertesei is vagyunk. Helsingőr mögé oda lehet mindenkor álmodni az a világot, amiről Ady írta végérvényesen: minden egész eltörött. Ma már nemcsak sejtjük, tudjuk is: a kizökkent idő helyretolhatatlan. Hamletnek meg kell halnia, s mi Hamletek vagyunk. Ophelia csak ábránd, s jövőnk miatta szenved vereséget.

– Boda István –