Eszköze a zene: lelkesít és gyógyít

„Emlékszel, úgy kezdted a tanévet, hogy a tévéhíradó szignáljával toboroztál?” – mondta a Berettyóújfalui Fúvószenekar alapító karnagyának egykori tanítványa, Tompáné Mária, amikor – a napokban – több mint ötvenen gyűltek össze az ország minden részéről a Debreceni Művelődési Központ pódiumtermében, hogy találkozzanak Kovács Kálmánnal, akinél elkezdték tanulni a hangszer csínját-bínját. Tanáruk egyenesen Kanadából érkezett, miattuk, hozzájuk jött: látni, tudni, kivel mi történt 1974 óta, amikor elköltözött.

Nem csak zenészek…

Tanítvány volt az újfalui zenekar jelenlegi vezetője, Szilágyi Péter is, a debreceni zenekar első trombitása, Csősz János; a Fesztiválzenekarból ismerik sokan Tóth Zoltánt. Boros Józsefet a szegedi filharmonikusok első trombitásaként és főiskolai docensként: sokan maradtak zenei pályán és szép karriert építettek. Ám nem egy ügyvéd, orvos, filozófus – Gyenge Zoltán, a szegedi filozófia tanszék docense – nőtt ki a „fészekből”.

– Egész életemben hittem, hogy a zenetanulás serkenti a gyermeki agy fejlődését. Ha egy gyermek a jobb agyféltekét használja, a bal oldali agyműködést tornáztatja általa, ha „bal agyféltekes”, a jobb oldalit: könnyebben alakul átmenet, kapcsolat a két oldal között. Így a fiatal szellemi képességei meghatványozódnak.

Érdekes, hogy ha százalékosan megnéznénk, az egykori, 40 tagú általános iskolából mennyi értelmiségi és előadóművész nőtt ki, meglepő arányt kapnánk – hangsúlyozta Kovács Kálmán.

Később elmondta, hogy Kanadában a közelmúltban jelentkezett hozzá zongoraórákra egy hölgy, akinek kézmozgásai, járása agysérülés miatt korlátozódott. Négy-öt évig foglalkozott vele, és a hölgy megtanult autót vezetni. Járása javult, harmonikusabbá vált.

Zongorázott egy templomban, ahol beleszeretett egy férfi, és feleségül vette. Négy hónappal ezelőtt kislánya született.

A legjobbak közt
Kovács Kálmánt negyvenöt évvel ezelőtt, húszéves korában hívták Berettyóújfaluba. Néhány gyermek tanult az ottani, úgynevezett kihelyezett tagozaton zenét, de abban az évben – a Híradó-szignál volt az első kedvcsináló – nyolcan-tízen jelentkeztek.

Másfél év alatt olyan szépen gyarapodtak és fejlődtek a növendékek, hogy összeállhatott a fúvószenekar: 1967-ben, akkor még úttörőkből, gyerekekből.
Nyári táborok, fellépések, táborok, utak és sikerek követték egymást.

Teltek évek, a zenetanár és karnagy egyre több – munkáját elismerő – feladatot kapott: a zeneiskola igazgatója lett, a megyei tanács zeneiskolai főigazgatója. Keresték azzal is, hogy a debreceni zeneiskola igazgatóságát elvállalná-e. A szíve mélyén zenész és zenetanár volt.

Akkor érezte jól magát, ha ezt az ügyet szolgálta: tanítani a gyerekeket a faluban – Újfalu később kapta meg a város címet –, egyengetni útjukat. „Földművelő gondolkodású voltam: szerettem elvetni a magot, gondozni, felnevelni, majd learatni a termést” – mondta.

Nem hagyta el a vidéket ezért, 1974-ig, amikor követte feleségét külhonba, részben a kiábrándultság miatt, mert az akkori politikai környezetben a hatalmat szolgálta minden, a művészeti képzés is.

Új földrészen

Hite, hogy mindenkit meg lehet tanítani zenélni, végtelen sok módszertani ötletet adott a fejlesztésre – derült ki az esten a történetekből, anekdotákból. A másik elhatározása – Kodály Zoltán jelmondata –, hogy „Legyen a zene mindenkié!”, senkit sem szabad megfosztani a zenétől.
1975-től Kanadában, Edmontonban élt.

Ott nincs olyan zenei intézményrendszer és képzés, mint hazánkban – Kodálynak köszönhetően –, de folytatta a zenei képzést: kórusokat fejlesztett, zongorán és hangszereken tanította a növendékeit.

Szép számmal nőttek fel keze alatt a tengeren túl is zenetanárok, és lettek többen orvosok, mérnökök, filozófiatanárok a növendékekből.
Negyvenévesen váltott, a világhírű New York Life biztosítótársaságnál befektetési tanácsadó lett. Természetesen mellette néhány órát és egy templomi énekkart – melyet 1978-tól vezet – vállal.

Legyen mindenkié!

– Nagyon sokat segített a kezdeteknél Erdei Gábor tanító Berettyóújfaluban. Támogatta a zeneoktatást. Kihívta órákról a gyerekeket, ha megjött „Kálmán bácsi” zenét oktatni, holott a tanítók, szaktanárok aggódni szoktak, nehogy a különórák miatt lemaradjanak a gyerekek – emlékezett rá Kovács Kálmán.
Zenei táborokat is szerveztek később.

Az egyikben elmondta Gábor bácsi, hogy azért teszi mindezt, mert a zene megmentette az életét. Öt évig Szibériában volt, majd még öt évig internáló táborban.

Szibériában sikerült harmonikát szereznie. Megtetszett a katonáknak a játéka, és más zenetudóknak is hoztak hangszereket, végül kisebb zenekart alakítthattak. – Játszhattuk esténként az otthoni dalokat: közben a gondolataink szabadok lehettek.

Ez tartotta bennünk a reményt. Minden egyes gyermeknek szüksége lenne a zenei nevelésre – mondta.